Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 2. szám - Balogh András: Az Egyesült Államok harmadikvilág-politikájának sajátosságai (1981-1984)
amely megfelelő erőforrásokra, ipari bázisra, katonai erőkre és nemzeti konszenzusra támaszkodhatott volna. A hetvenes éveket ő is úgy értékeli, hogy az Egyesült Államok akkor vesztette el stratégiai fölényét. Az amerikai politikusok és politikai koncepcióalkotók többségéhez hasonlóan azt vallja, hogy a stratégiai fölény elvesztése következtében veszélyes és bizonytalan helyzet alakult ki. Ebből csak egyféle következtetés vonható le: az Egyesült Államok és - számára ezzel azonosíthatóan - a világ biztonsága és stabilitása csak az Egyesült Államok stratégiai fölényének visszaszerzésével képzelhető el: az Egyesült Államoknak „mint olyan szuperhatalomnak, amelynek világméretű érdekei és globális kötelezettségei vannak, akadálytalan mozgási lehetőségre van szüksége a tengereken és azok légterében, hogy bármilyen katonai erőt át tudjon dobni ezeknek az érdekeknek a megvédése és a kötelezettségek teljesítése céljából.”5 Jones csatlakozik azokhoz a politikai teoretikusokhoz, akik az Egyesült Államok és a vele szövetséges nyugati országok energiaproblémáit a jövőben követendő agresszívebb stratégia egyik kiindulópontjává teszik. A kölcsönös érdekek figyelembevételével történő együttműködés hiányzik ebből a stratégiai tervből. A felvázolt lehetséges alternatívák úgy festenek, hogy a nyugati hatalmak vagy együttesen szerveznek biztonsági akciókat, vagy pedig azzal az „örökös kockázattal” élnek együtt, hogy „egy barátságtalan kéz a szemük láttára ragadja el tőlük gazdasági életterüket”. (Az élettérelméletnek ez a felelevenítése joggal válthat ki riasztó asszociációkat.) A Jones tábornok által képviselt globális stratégiai szemlélet nem korlátozódik a katonai szakértőkre. Az elmúlt esztendőkben ez általánosan elfogadottá vált az amerikai politikusok többségének megnyilatkozásaiban csakúgy, mint a hírközlésben. Figyelemre méltó vonása ennek a stratégiának, hogy eleve föltételezi a nyugat-európai szövetségesek intenzív bevonását. Lawrence S. Eagleburger amerikai külügyi államtitkár 1981 júliusában a szovjet-amerikai feszültség fő okának azt nyilvánította, hogy a Szovjetunió a hadászati fegyverek, a haditengerészet terén és más olyan területeken, ahol az Egyesült Államok hagyományosan fölényben volt, utolérte Amerikát.6 Az amerikai külpolitika prioritásaiból három pontot emel ki, megismételve azt, hogy szükségesnek tartja a védelmi egyensúlynak a helyreállítását (azaz nyilvánvalóan az amerikai fölény helyreállítását), a szövetségesi viszony helyreállítását (ami a nyugateurópaiak bevonását jelenti), végül pedig a kelet-nyugati, ezen belül a szovjetamerikai erőviszonyok változtatásának legfontosabb területeként a fejlődő országokat jelöli meg. Ebből fakadóan határozza meg a konkrét feladatokat, amelyek között szerepel a Pakisztánnal való szoros együttműködés csakúgy, mint a Perzsaöböl konzervatív rendszereinek támogatása, valamint az ASEAN-országokkal való együttműködés abból a célból, hogy nyomást lehessen gyakorolni Vietnamra, továbbá a kapcsolatok bővítése a Kínai Népköztársasággal, a nemzeti felszabadító mozgalmak elleni nyílt fellépés Közép-Amerikában és a világ más részein.7 William Clark, Reagan elnök akkori nemzetbiztonsági főtanácsadója 1982. 7