Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)

1985 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Pintér Irina: J. I. Monics: A termelési szerkezet tökéletesítésének tapasztalatai a Magyar Népköztársaságban

lására a termelési szerkezettel kapcsolatos elgondolások még nem rendelkeztek megalapozott, konkrét eszközökkel.

A népgazdasági struktúra javításának szükségességét Magyarországon a hatvanas évek közepén tűzték ki célul, és ezt az időpontot tekinti a szerző a második szakasz kezdetének. Ebben a napjainkig tartó periódusban a gazdaságpolitika az ipar szelektív fejlesztésére törekedett, a gazdaságnövekedés extenzív forrásai már kimerültek, s igy az új követelményeket támasztó intenzív folyamatot kellett megindítani.

Míg az első szakaszban az ipari makrostruk- túra optimális arányainak létrehozására törekedtek, a második szakaszban az egyes ágazatokban, illetve alágazatokban a hatékonyság és a versenyképesség javítása vált fő feladattá.

Igazat kell adnunk a szerzőnek akkor, amikor a termelési szerkezettel kapcsolatban megállapítja : „Az ipari struktúra optimumát a termelési ágazatok olyan komplexuma jelenti, amely a gazdasági fejlődés kedvező feltételei mellett, a nemzetközi munkamegosztás előnyeinek kiaknázásával a leghatékonyabban biztosítja a népgazdasági célok megvalósulását.” (16. 1.)

A magyar olvasó számára kissé túlzottnak tűnhet Monicsnak az a megállapítása, hogy Magyarország ipari szerkezete megközelíti az ország gazdasági és természeti feltételei által lehetővé tett optimumot. Monies ezt a véleményét egy - több más szovjet közgazdász részvételével végzett — elemzésből vonja le. A magyar ipar 60 alágazatára vonatkozó számításaik szerint ugyanis az i960 és 1980 közötti időszakban a korszerű, viszonylag kis anyag- és energiaigényű ágazatok (elektrotechnika, gyógyszeripar, műszeripar) fejlődtek a legdinamikusabban, nagymértékben támaszkodva a kvalifikált munkaerő igénybevételére. A tíz leginkább energiaigényes ágazat részesedése az ipar termelési volumenében 20 év alatt igen számottevően visszaesett, s ennek eredményeképpen 20 százalékkal csökkent a nemzeti jövedelem előállításához szükséges fajlagos energiafelhasználás. Monies utal arra, hogy ebben közrejátszott a KGST-or- szágok népgazdasági terveinek a korábbinál jobb koordinációja, ami lehetővé tette egyes energiaigényes termelési ágazatok visszaszorítását. Az említett vizsgálat szerint gyorsabb üteművé vált a nemzetközi szakosításban részt vevő kutatásigényes ágazatok (például műszeripar, gyógyszeripar, híradástechnika, vákuumipar) fejlődése.

Monies a külföld számára is meggyőzően bizonyítja, hogy nyersanyagbázisának szegénysége és belső piacának szerény méretei miatt Magyarország számos más KGST-or- szágnál korábban és fokozottabban kapcsolódott be a nemzetközi munkamegosztásba. Egyetért a magyar gazdaságpolitika exportorientáltságával, hiszen ez nagyobb mozgásteret biztosít a hatékonyabb és gazdaságosabb alágazatoknak, termékcsoportoknak, és elősegíti a szerkezeti váltást.

A már említett szovjet közgazdászok arra a Magyarországon is elfogadott következtetésre jutottak, hogy a nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódás mértékét nem elegendő az ipari ágazatok szintjén feltárni, hanem azt alágazati és termékcsoportonkénti bontásban is meg kell vizsgálni. A már említett, 60 ipari alágazatra vonatkozó vizsgálat szerint az ország ipari kibocsátásának csaknem fele, a kivitelnek pedig háromnegyede 19 al- ágazat termékeiből tevődik össze.

Igen figyelemreméltó, hogyan értékelik a szovjet szakértők a KGST szempontjából perspektivikus ágazatainkat. Úgy vélik, hogy a kevésbé anyagigényes, viszonylag leghatékonyabban termelt árukat kibocsájtó mintegy 10 alágazat perspektívái a legkedvezőbbek. (Ilyen például az autóbuszgyártás.)

Ami a hagyományos alágazatokat (textil, konfekció, bőr, szőrmeipar stb.) illeti, ezek kivitelének jelentős része nem szocialista piacokra irányul, ahol a konjunkturális ingadozások és a kedvezőtlen versenyhelyzet miatt elhelyezésük fokozódó nehézségekbe ütközik.’ A szerző szerint ezek az ágazatok — amennyiben korszerűsödnek - a KGST-n belüli integráció elmélyítésének tartalékai lehetnek. A korszerűsítés egyik módszerének egyébként a szocialista kooperációt tartja, s ha valóban sikerülne a vállalati szférában a termelési együttműködéseket valóra váltani, a hatékonyság szinte ugrásszerűen emelkedne.

Figyelmet szentel a könyv a magyar népgazdaság jelenlegi fő feladatának, a külgazdasági egyensúly megteremtésének. A külgazdasági egyensúlyhiány nem magyar sajátosság, napjainkban számos országra - köztük más KGST-országokra - is jellemző. A szerző véleménye szerint a probléma nem korlátozható csak a cserearányok romlására, nagy szerepe van ebben a termelés és a kivitel szerkezetének is. Tény, hogy azok az országok, amelyeknek gazdasága a legfejlettebbek közé sorolható, és amelyek igen sok bonyolult, munkaigényes terméket állítanak elő, köny-