Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)
1984 / 3. szám - A NEMZETKÖZI VISZONYOKRÓL - Ágh Attila: Európa és a globális folyamatok
Államok vezetésével ezzel új korszakba lép, amely csak a Kolombusz felfedezéseivel megnyílt „korszakváltáshoz” hasonlítható - hangsúlyozta D. Miller szenátor 1971-ben a NASA 1972. évi költségvetésének vitájában. A kozmosz meghódítása, a „kozmikus imperatívusz” hurráoptimizmusa az Egyesült Államokban erőteljesen összekapcsolódott a „kozmikus impérium” gondolatával, amely már a hatvanas évek végétől igen népszerű volt Amerika-szerte, például L. Bloomfield „Outer Space: Prospects for Man and Society” (1968) című könyve nyomán. A „külső” és a „belső” (világtengerek) kozmosz meghódításának elve és az Egyesült Államok globális küldetéséből adódó vezető szerepe a hetvenes évek folyamán hivatalos külpolitikai irányvonallá formálódott, amelyet az elnöki beszédek is markánsan körvonalaztak. Már Nixon is többször kitért a kozmosz és a világtengerek meghódításának jelentőségére az Egyesült Államok vezető szerepe szempontjából, de különösen Ford elnök beszédeiben fogalmazódott meg az új irányvonal a hetvenes évek közepén. Ford 1975 májusában így nyilatkozott a „Föld helyzetéről” (The State of the Planet): „Az Egyesült Államok óriási gazdasági hatalmával, technikájával és az új horizontok felé való törekvésével elismert vezetővé vált az említett problémák megoldásában ... A technikának az egész emberiség szolgálatában kell állnia, de egyúttal biztosítania kell az Egyesült Államok vezető szerepét is a világban.” Ezért - vélte Ford elnök a két ház együttes üléséhez intézett üzenetében - „az a fejlődési út, melyet az Egyesült Államok választ a modern világban, még soha sem volt ilyen nagy jelentőségű saját népünk és az egész emberiség számára”.9 A technikai fölény és a világpolitikai vezető szerep összekapcsolódását még erőteljesebben fogalmazta meg Werner von Braun az amerikai külpolitika számára: „Vezető szerep a világban és a technika vezető szerep egymástól elválaszthatatlanok. Technikailag harmadrendű hatalom a politikában, a gazdaságban és a szociális problémák megoldásában is harmadrendű hatalom lesz . . . Eta elveszítjük elszántságunkat arra, hogy megőrizzük technikai vezető szerepünket, az Egyesült Államok történelmi szerepe is hanyatlani fog.”10 Ezzel egyidőben láttak napvilágot a nemzetközi viszonyok elméletében is olyan felfogások, miszerint a nemzetállamok a külső és a belső kozmikus tér horizontjának kitágulásával képtelenné váltak az azokkal kapcsolatos nemzetközi problémák rendezésére, vagyis a vezető szerepet e tekintetben is az Egyesült Államoknak kell vállalnia.11 Erre rímel rá a globalizáció elmélete korai hívei egyikének lelkes, de igen elsietett megállapítása: „már nincsenek is lokális problémák (csak globálisak)”,12 ami megint csak arra utal, hogy a globális korban az Egyesült Államoknak kell magára vállalnia a „felelősséget” a nemzetközi ügyek irányításáért. A hetvenes évek második felében kettős, ellentmondásos tendencia jelentkezett az Egyesült Államokban. Egyrészt érlelődött annak felismerése is, hogy a globalizáció nem amerikai „belügy”, amely az Egyesült Államokból sugárzik ki a világba, hanem valóban globális ügy. Ennek mozzanatai tükröződnek a Carter 18
