Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)
1984 / 1. szám - SZEMLE - Perc L. László: A változás évei Spanyolországban
elutasító pragmatizmus lett a politikai gyakorlat fő eleme. Ez lényegében az ország életében valamennyi számottevő, a nemzet sorsának alakulása iránt felelősséget érző politikai erő magatartására és mozgására jellemző volt. Ez a pragmatikus hozzáállás tette lehetővé, hogy a diktatúra felszámolása során végbement demokratikus fordulatban nem okozott nagyobb problémát az államforma kérdése: a demokratikus fordulatért harcoló különböző irányzatok elfogadták a monarchiát. A hagyományosan republikánus politikai erők táborában ugyanis hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy nem a monarchia vagy a köztársaság, hanem a fasizmus és a demokrácia közötti választás a döntő. Ugyanakkor az államfő, a király pótolhatatlan egyensúlyi tényezővé vált, amikor a parlamentáris rendszert felforgatással fenyegették a fegyveres erők egy részének hatalmi túlkapásai. Bizonyította ezt az 1981. február 23-án megkísérelt és kudarcba fulladt államcsíny, mely a fiatal spanyol demokrácia eddigi legnagyobb erőpróbája volt.- Végezetül a diktatúra hagyatékából nem maradhat ki a polgárháború veszélyének elevenen élő és ható történelmi mementója sem. Érzékelhető volt ez az említett puccskísérletet követően is. Elgondolkoztató ugyanis, hogy az alkotmányos pártok, a demokratikus tömegszervezetek és a néptömegek lényegében bénultan reagáltak a Cortes elfoglalására és képviselők túszul ejtésére. Ezzel összefüggésben jegyezte meg Santiago Carrillo, a Spanyol Kommunista Párt volt főtitkára a demokratikus átmenet problémáival foglalkozó, 1983 júliusában megjelent tanulmánykötetében: „Mivel magyarázható a nép passzivitása a puccs idején? Ügy hiszem, nagyon világos: elutasítottak egy esetleges második polgár- háborút. A nép kétségkívül a demokrácia oldalán áll, de nem a polgárháborús összeütközésig, mert megértette, hogy a puccs győzelme olyan bestiális elnyomást hozhat magával, mint amilyen Pinocheté Chilében.”2 A diktatúra bukása után I973'I975~ben, a Caudillo hosszan elhúzódó betegségével párhuzamosan gyorsan mélyült egész rendszerének belső válsága. A rezsim hagyományos hatalmi központjaiban jelentős polarizálódás ment végbe: a rendszer feltétlen híveinek és konjunkturális haszonélvezőinek táborában elszigetelődtek a legszélsőségesebb elemek, akik a régi rend változtatás nélküli folytatását erőltették. Velük szemben a politikai establishment nagy része, a gazdaság kulcspozícióit elfoglaló menedzser-réteg, a jelentős bank- és más tőkés érdekeltségek képviselői viszont a mérsékelt változások, a korlátozott nyitás mellett foglaltak állást. Az erre irányuló különböző koncepciók azonban nagyon nehezen törtek utat maguknak, és kezdetben nem mentek túl a Nemzeti Mozgalmon belüli valamiféle „pluralizmus” kialakítására irányuló elképzeléseken. A rendszer ellenzékének egyre szélesedő, de heterogén összetételű tábora a hatalom tétova mozdulatlanságával és az időnként foganatosított, megfélemlítő 9°