Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)
1984 / 1. szám - Kiss J. László: A nyugatnémet pártpolitikai rendszer fejlődése a parlamenti választások tükrében
néppárti struktúrákat bizonyos változásra késztessék. Nagy kérdés, vajon sikerül-e a zöldeknek a „fundamentalista” és „pragmatikus” szárnyuk közötti ellentétet az utóbbiak javára megoldani, s miképp lesz lehetséges őket a polgári parlamentarizmus „fogatába” befogni. A zöldek nagy problémája abban rejlik, hogy parlamenti pártként nem fosztják-e meg a polgári iniciatívákat hitelességüktől és dinamizmusuktól, azaz képesek-e a zöldek a polgári iniciatívamozgalom hiteles parlamenti „helytartói” lenni. A zöldeknek ugyanis mindig bizonyítaniuk kell, hogy mint a „tiltakozó választók” pártja, elvileg valami mások, mint a hagyományos pártok. A zöldek parla- mentarizálódása ugyanakkor a hagyományos polgári versenypártokhoz való „lopakodó alkalmazkodást” tesz szükségessé, mivel saját túlélésükhöz elkerülhetetlen programjuk kibővítése, általánosítása, túllépve a közvetlen és kizárólagos környezetvédelmi szempontokon. Ám a belső konszenzust biztosító ökologiz- muson való túllépés a zöldek társadalmi táborának az elkerülhetetlen megoszlásához vezet. Ez egyúttal azt jelenti, hogy a túlhaladottnak tekintett alapellentmondások a zöldek belső polarizációjának, ezzel a „párt” felbomlásának az elindítójává válhatnak. A nukleáris fegyvereket radikálisan ellenző zöldek ugyanakkor parlamenti létükben is az SPD-re gyakorolhatják a legnagyobb nyomást: parlamenti szavazásokkor esetenként alkalmi koalícióra léphetnek a szociáldemokraták balszárnyával, s ez a viszony a parlamenten kívül is megszilárdulhat. Mindamellett a szociáldemokrata baloldal adott esetben a polarizálódó zöldek számára fontos „gravitációs térként” is szolgálhat. A választások óta eltelt hónapok jól mutatják, mennyire konfliktusokkal terhes a zöldek parlamentarizálódási folyamata. A zöldek maguk is a hetvenes évek sajátos válságtermékei, de létezésük sem nélkülözi a „válságos” jelleget. A bázis a parlamenti frakció „reálpolitikusait” mély bizalmatlansággal szemléli, és a tömegmozgalmi funkció fontosságát hangsúlyozva, az akcionizmus elsőbbségét követeli. Ennek következtében a frakció akadályozva érzi parlamenti munkáját, és követeli, hogy a zöldek kettős stratégiájának értelmében „szabad tere” legyen. A folyamat továbbfejlődése nehezen ítélhető meg, a zöldek bázisa gyorsan változik, hiányzik a hagyomány, s a párttagok átlagéletkora is csökken. Az SPD számára az ellenzéki szerep újratanulása mellett döntő stratégiai kérdés a zöldek és az alternatív csoportok irányában kialakítandó politika. Ehhez az ellenzéki szerep kedvezőbb kiindulást adhat, mint a korábbi kormánypárti pozíció. Sok függ azonban attól, vajon az SPD-nek sikerül-e az ellenzéki szerepnek valódi alternatív politikai funkciót és tartalmat adnia. A demokratikus és szociális vívmányok megőrzése, a biztonságpolitika ehhez széles tematikai keretet nyújt. Döntő kérdés, vajon sikerül-e az SPD-nek az új társadalmi koalíció kialakításakor egy szélesebb alapon álló ellenzéket felépíteni. Az ötvenes és a hatvanas években az SPD-nek sikerült az értelmiségi, szakszervezeti, kommunális és egyházi szférában a legkülönbözőbb erőket összefogni, ám ez a bázis a szociáldemokrácia kormányzati évei alatt „kiszáradt”. „Alulról” ellenzéket építeni csak a zöl62
