Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)
1984 / 1. szám - Tolnay László: A NATO katonapolitikájának és katonai doktrínájának alapjai
gazdasági és politikai erőforrása marad ahhoz, hogy érdekelt legyen a konfliktus mielőbbi befejezésében. Felhívta továbbá a figyelmet arra is, hogy az így nyert rugalmasság „elrettenthet” az Egyesült Államok számára hátrányos katonai akcióktól azokban a térségekben is, ahol nem rendelkezik a konfliktus sikeres befejezéséhez elegendő hagyományos erőkkel. „Ebben az esetben hihetőbbé tehető - fejtette ki Schlesinger hogy az Egyesült Államok hajlandó és képes arra, hogy az ellenség hagyományos fegyverekkel indított támadásának meghiúsítása céljából elsőként alkalmaz korlátozott számban atomfegyvert.”9 Schlesinger „szelektív alkalmazás” elnevezésű hadászati koncepciója tehát lényegében azt célozta, hogy kiterjessze az Egyesült Államok hadászati csapásmérő erejének felhasználási lehetőségét, és ezt McNamara volt amerikai hadügyminiszter 1960-as évek elején meghirdetett „rugalmas alkalmazás” elvének továbbfejlesztésével oldotta meg. Ez a felfogás megfelelt a Nixon-doktrínában foglaltaknak, miszerint az Egyesült Államoknak mindenekelőtt a fegyveres erők hatékonyságának növelésével kell aktivizálnia külpolitikáját, és kielégítette a hetvenes évek elején érvénybe lépett új amerikai katonai doktrína, a „reális elrettentés” követelményeit is. Az a körülmény, hogy Schlesinger hadászati koncepciójában a városokat megelőzve - amelyet „a végső megtorlás objektumaiként” kíván felhasználni - elsősorban a jól védett katonai célpontok megsemmisítésére vagy veszélyeztetésére helyezte a hangsúlyt, annak volt betudható, hogy az évtized elején olyan fejlesztési programokat indítottak be, amelyek eredményeként az úgynevezett kemény célpontok (pl. rakétasilók) is megsemmisíthetővé váltak. Ez a képesség ugyanis, amelyet „ellenerőnek” (counter force vagy countervailing) neveztek el, a járulékos károkozás csökkentése, tehát a konfliktus korlátozott keretek között való tartása érdekében nagy találati pontosságot követelt meg. Ahogy azt P. Elassner francia politológus kifejtette: hosszabb távon a technikai fejlődés inkább a szelektivitásnak, az ellenerő kifejlesztésének és a rakétaelhárításnak kedvezett, s ez lehetővé tette az Egyesült Államok számára azt, hogy szélesebb elrettentést, aktívabb és hihetőbb szövetségi politikát alakítson ki.10 A Schlesinger által képviselt irányzat célja tehát végeredményben az volt, hogy a kialakult új lehetőségek, a nagyobb találati pontosság és a csökkentett pusztító erő felhasználásával hihetőbbé tegye az amerikai hadászati csapásmérő erők alkalmazását, és ezzel növelje „elrettentő” hatásukat, ha pedig ez nem érné el a célját, és fegyveres konfliktus robbanna ki az atomhatalmak között, akkor azt az eszkalációtól való „elrettentés” révén tartsák korlátozott keretek között. Az „elrettentés” Schlesingernél tehát elmozdult korábbi bázisáról, és már nem csupán a fegyveres konfliktus elhárítását célozta, hanem az Egyesült Államokat is súlyosan fenyegető atomháború eszkalációjának megakadályozását is. Ez a felfogás azonban (a kiegészítő koncepciókat is figyelembe véve) újabb veszélyek forrásává vált. Először azzal, hogy a hadászati atomfegyverek korlátozott felhaszná
