Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)
1984 / 1. szám - Tolnay László: A NATO katonapolitikájának és katonai doktrínájának alapjai
ból megalapozott. Ez szükségessé teszi a nyugati szövetség egységének időnkénti demonstrálását. Mindezeket figyelembe véve a biztonság megítélésénél Nyugat-Európában abból indultak ki, hogy az Egyesült Államok jelenléte nélkül Európában ésszerű „biztonságpolitika” nem alakítható ki. Mind katonapolitikai, mind hadászati értelemben csak az Egyesült Államok képes kiegyensúlyozni az európai kontinensen kialakult katonai aszimmetriát. Az amerikai jelenlét Nyugat-Európában ilyenformán elkerülhetetlen még abban az esetben is, ha a kontinens nyugati része ezzel az Egyesült Államok előretolt „védőövezetévé” válik. Ez az érvrendszer, amelyre a nyugat-európai NATO-tagállamok „biztonságpolitikai” koncepciója épül, két vonatkozásban is figyelmet érdemel: A „biztonságpolitikai” követelményeket elsősorban katonai megfontolásból vezeti le, és csak másodlagos fontosságot tulajdonít a politikai megoldásoknak, ugyanakkor nincs tekintettel azokra a „pótveszélyekre”, amelyek az Egyesült Államok globális hatalmi igényeinél fogva fenyegetik a nyugat-európai szövetségeseket. Röviden szólva, átsiklanak afelett, hogy az Egyesült Államok a „garanciák” mellett olyan tényezőként is felfogható, amely meghatározó helyzetéből fakadóan szövetségeseit érdekeiktől távol eső konfliktusokba is beleránthatja. A szövetségesi együttműködésnek egy aspektusa azonban a már említettek mellett is homályban marad. Nevezetesen az, hogy a kiegyensúlyozott katonai erőviszonyok időszakában az Egyesült Államok szövetségeseinek nyújtott garanciája - saját fennmaradásának vetületében - csak bizonyos határig funkcionálhat. Ez viszont alapjaiban kérdőjelezi meg azokat az elveket, amelyekre az Atlanti Szövetség egész „biztonságpolitikája” épül. A NATO katonai doktrínájának és hadászatának alapjai A NATO katonai doktrínájában kezdettől fogva nagy hangsúlyt kap a katonai erő „elrettentő” funkciója, amellyel katonai törekvéseik védelmi jellegét kívánták bizonyítani. Az amerikai katonai teoretikusok által kidolgozott „elrettentési” koncepció azonban sohasem volt passzív és védekező jellegű, amit az is tanúsít, hogy módosulása mindig egybeesett a támadó doktrínák változásával, és azok minőségileg új szakaszának igazolását szolgálta. Már az értelmezése is erre utal, amely agressziónak minősít minden olyan cselekedetet vagy eseményt, amely az Egyesült Államok „nemzetbiztonsága szempontjából nem kívánatos”, vagyis amely korlátozza globális befolyásának érvényesítését. A tapasztalatok is azt mutatják, hogy az „elrettentés” - a fogalomból adódó sajátos lehetőségeket felhasználva - végeredményben a hadviselési képességek folyamatos növelésének az érvrendszerét teremti meg. A kiinduló feltevés, azaz hogy az „elrettentést” biztosító eszközök megfelelő szintje nélkül a szocialista országokkal a fegyveres összecsapás elkerülhetetlen, lényegében általánossá tette *7
