Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)
1984 / 1. szám - Tolnay László: A NATO katonapolitikájának és katonai doktrínájának alapjai
alakuló kapcsolatokra is. Nyugat-Európa lényegesen többet nyert az enyhülésből, mint az Egyesült Államok. Európa számára ez olyan időszak volt, amikor az 1970-es évek elején megkötött kelet-nyugati szerződések révén felszámolhatta a második világháború örökségeként fennmaradt potenciális tűzfészkeket. Tanúja lehetett a két német állam közötti kapcsolatok rendezésének, a kelet-nyugati kereskedelem felvirágzásának, és kiterjedtek az emberek közötti kapcsolatok is. Az érdekek érvényesítésében Nyugat-Európa és az Egyesült Államok között eltérő formák és eszközök kerültek előtérbe, amelyek nyilvánvalóvá tették, hogy az atlanti kapcsolatok második világháború után kialakult rendszere módosításra szorul. Három elképzelés motiválta Nyugat-Európában ezeket a törekvéseket: 1. Nyugat-Európa mint az Egyesült Államok partnere a korábbinál nagyobb mértékben érvényesíthesse érdekeit a szövetségen belül, 2. az Egyesült Államok tartsa fenn alapvető elkötelezettségét a térség „védelmében”, de 3. katonai jelenlétét ne használja fel atlanti partnereivel szemben politikai és gazdasági előnyök szerzésére. Ezek az elképzelések azonban elfogadhatatlanok voltak az Egyesült Államok számára. Ez ugyanis azt jelentette volna, hogy felülvizsgálják Nyugat-Európa addigi szerepét az amerikai kül- és katonapolitikában. A törekvések ezzel ellentétes tendenciákat tartalmaztak. Az Egyesült Államok egymást követő politikai vezetései inkább a kapcsolatok minőségének változtatását, a tehermegosztás fokozását szorgalmazták. A Nyugat-Európával kapcsolatban felmerült partneri viszony módosításának ez az eszméje amerikai oldalról elsősorban annak az igénynek a kifejeződése volt, hogy kontinensünk nyugati része továbbra is rendelje alá magát az Egyesült Államok globális törekvéseinek mint közös érdeknek, de ezt már megnövekedett gazdasági és politikai potenciáljának megfelelő szinten tegye meg. Különösen erőteljesen került előtérbe ez a követelés Carter, majd a Reagan- kormányzat hivatalba lépését követően. A nyugat-európai országok vezetése azonban nem hagyhatta figyelmen kívül azokat a körülményeket, amelyek a gazdasági válság, a külső forrásokra való fokozottabb ráutaltság, illetve az ebből eredő társadalmi problémák növekedése következtében, az amerikai követelések teljesítése esetén alakultak ki. Ezért a közös érdekek hangoztatása mellett rámutattak arra, hogy az Egyesült Államok világhatalom, miközben Nyugat-Európa néhány imponáló eredménye ellenére is kis- és középhatalmak összessége, amely korlátozott forrásokkal és célokkal rendelkezik. Hangoztatták, hogy a világhatalmak érdekei határozottan globálisak, és így mindenkor aránytalanul nagyobb részt kell vállalniuk az általuk irányított rendszerek fenntartásából, mint szövetségeseiknek. Ez ugyanis vezető szerepük legitimálásának egyik tényezője. Kifejtették továbbá, hogy a „biztonsági feltételek” egyenlőtlenül oszlanak meg a szövetségen belül, Nyugat-Európa földrajzilag közelebb van a potenciális ellenfélhez, mint az Egyesült Államok, ezért a kockázat is nagyobb, következésképpen a biztonság megteremtésével és fenntartásával kapcsolatban megfogalmazódó új köve25