Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)
1984 / 1. szám - VITA - Valki László: Elsődlegesek-e a nemzetközi termelési viszonyok?
sődlegeseknek. Nem inkább kölcsönhatásról, mégpedig rendkívül szoros kölcsönhatásról van-e szó az esetükben? S ha egyáltalán valamit meg kell hogy illessen az elsőbbség, nem lenne-e helyesebb a nemzeti viszonyokat tekinteni meghatározó jellegűeknek, nem ezek hordozzák-e a „túlsúlyos mozzanatot” egy-egy társadalom életében ? Ha e kérdésre igenlő lenne a válasz, a meghatározottságot természetesen ezúttal is csak a „végső soron” értelmében lehetne elfogadni. Különösen nehezen fogadható el Ágh Attila tétele a szocialista forradalom győzelmének időszakára. Mondhatjuk-e, hogy az Oroszországban 1917-ig végbement folyamat kimenetelét (tehát azt, hogy a krízist szocialista forradalom zárta le és nem más) a nemzetközi termelési viszonyok ilyen vagy olyan alakulása határozta meg? Magának a cári rendszernek a sorsát sok tekintetben kétségtelenül a nemzetközi tényezők is megpecsételték - például a világháborúban elszenvedett katasztrofális veszteségek -, de ezek inkább csak felszínre hozták a belső termelési viszonyok végtelen elmaradottságát és igen ellentmondásos fejlődését. Nem hiszem, hogy egyenlőségi jelet szabadna tenni bármilyen külső hatás és a nemzetközi termelési viszonyok általános hatása közé. A világkapitalizmus lényegileg párhuzamosan fejlődött ugyan a nemzeti kapitalizmussal, a „szocialista világrendszer” azonban csak a második világháborút követően jött létre; az 1917 és 1948 között bárhol a világon lezajló társadalmi folyamatokra csak a Szovjetunió viszonyai lehettek hatással. 1948 után természetesen változott a helyzet: ettől kezdve a szocializmus terjedésében már több joggal lehet a nemzetközi tényezők szerepére utalni. A fentiek mellett még két rövid megjegyzést kívánok tenni A. nemzetközi viszonyok főbb fejlődési tendenciái c. résszel kapcsolatban. Ágh Attila az új fejlődési tendenciák közé sorolja a globalizációt, amely szerinte a hetvenes években bontakozott ki, és „jellegénél fogva elkülönül a nemzetköziesedés egyéb formáitól”. Mint írja, a globalizáció lényege az, hogy „a világrendszer szerveződésének foka eléri azt a mértéket, hogy egészen közvetlenül befolyásolja a nemzeti vagy egyéb szinteken lezajló folyamatokat”. Példaként a globális ökológiai válságot, a globális energiaválságot említi, illetve a világpolitika, valamint a katonai konfrontáció globalizációját. Kérdés azonban, hogy a globális ökológiai és energiaproblémák tudatosodása — amely valóban a hetvenes évek jelensége - elegendő ok-e arra, hogy itt cezúrát vonjunk a nemzetközi kapcsolatok második világháború utáni fejlődéstörténetében. A világpolitika vagy a katonai konfrontáció „globalizációja” ugyanis nem tűnik új jelenségnek. Vajon kizárólag regionális és más földrajzi térségek szempontjából irreleváns folyamat lett volna - mondjuk - századunk két világháborúja, az 1929-es világgazdasági válság, az Egyesült Államok által 1947-ben meghirdetett feltartóztatási politikának a megvalósítása, azaz többek között a NATO- CENTO-SEATO szervezeti lánc és számos bilaterális „védelmi” egyezmény létrehozása, több mint kétszázötven amerikai katonai támaszpont kiépítése Európától a Távol-Keletig? Napjainkra következett volna csak be, hogy - Ágh Attila
