Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 4. szám - SZEMLE - Magas István: A francia gazdaság érdekei és az EK
zottság egyik határozatában.12 Ezzel szemben az intézkedések mind a külső, mind a belső versenyhatásokat igyekeztek a lehető legnagyobb mértékben lefojtani. A szabad verseny leghangosabb hívei érezhetően az élenjáró termelők (a nyugatnémetek), míg a dirigista kartellszabályozás szószólói a franciák, a belgák és az angolok. Az előbbiek értelmezésében az iparági védelemnek úgy kell funkcionálnia, hogy a leghatékonyabb termelőket depresszió idején támogatni kell, hiszen - állandó költségeik „összenyomhatatlansága” miatt - ezek a legsérülékenyebbek. Életben tartásuk csak akkor indokolt, ha rövid távú, átmeneti konjunkturális zavarokról, s nem szerkezeti jellegű válságról van szó. A természetes kiválasztódás folyamata egyébként is bizonyosan jobb eredményre vezet, mint az ellentmondásoktól terhes dirigista szabályozás - érvelnek a liberalizmus hívei. A nemzeti gazdaságpolitikai megfontolások elkülönülése megfigyelhető tehát az iparpolitikai együttműködést kikényszerítő, válságba került acéliparban is. Mégis, a hivatalos fórumokon elhangzó állásfoglalások a Davignon-terv megítélését illetően is furcsa helyzetet alakítottak ki. Ennek adja találóan ironikus megfogalmazását R. Joilet: „A tervet a liberalizmus-ellenességükről ismert közéleti emberek támadták nagy hevességgel, azt kifogásolván, hogy az a szabad piac szerepét illetően nem megy elég messzire . . . ugyanakkor olyanok keltek védelmére, akik egyébként magukat a gazdasági liberalizmus bajnokaiként aposztrofálják . . ”.18 Érdekek harmóniája és diszharmóniája az EMS-ben A közösség tagországai előtt már régóta világossá vált az a tény, hogy nemzetközi gazdasági kapcsolataik tartós, stabil továbbmélyítésének elengedhetetlen feltétele egy jól működő, a nyugat-európai integráció határain belül némileg autonóm törvényeket követő nemzetközi pénzügyi mechanizmus megteremtése. Ennek kifejlett változata lenne a pénzügyi unió, melyben a közösség egy saját, mindenki által elfogadott valutával rendelkezhetne. A korábbi próbálkozások (közös lebegtetés, valutakígyó) idején meglevő, a rendszerek továbbfejlődését alapvetően hátráltató közgazdasági reáltényezők (mint az egyes nemzetgazdaságok strukturális közelítésének elmaradása, az a tény, hogy a gazdaságpolitikák egyeztetésének is csak kezdeményei valósultak meg; továbbá az, hogy a szektoriális politikákban — energia- vagy iparpolitika - lényegében semmilyen új, az egész közösséget összetartó elem, fejlesztési irányvonal még nem nyert megfogalmazást) lényegében tovább éltek. Ehhez járult még az is, hogy a közös költségvetés újraelosztását nem tudták hatékonyabbá, ésszerűbbé tenni: az azt szolgáló javaslatok jelentős részét vita nélkül eleve visszadobták. Így a költségvetés továbbra is indokolatlanul felduzzasztott, s megtartja az ún. strukturálisan erős (jelentős agrárszektorral rendelkező), illetve gyenge országok közötti különbségtételt. 57
