Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 4. szám - Ágh Attila: A nyolcvanas évtized "globális kihívásai" és a nemzetközi viszonyok elmélete
kapcsolódását jelentik, míg az interdependencia folyamatai az egész világrend struktúrájából fakadnak, azaz „felülről” hatnak. Az integráció valamennyi formában tudatos, akaratlagos, céltételező tevékenységhez kötődik, az interdependencia a nemzetközi rendszer öntörvényűségéből fakad, amelybe a nemzetek és szervezetek nem belépnek, hanem belesodródnak. Az interdependencia elvileg az integráció igen alacsony szintjén is lehet igen erős, de ezért az integráció csökkentésével nem is hárítható el, különösen a globalizáció korában, amelyet nem is annyira a legkülönbözőbb integrációs formák sokasodása jellemez, hanem inkább az el- háríthatatlanná vált és felfokozódott interdependencia az összes nemzet között, a világgazdaság, világpolitika és világkultúra szövetében. Az új politikai világrend A „régi” gazdasági világrend a második világháború után született, s mivel mindig a világpolitika formálja a világgazdaságot, és indítja el „autonóm” mozgás- törvényeit egy adott rendszerben, ez a „régi” világgazdaság a „régi” politikai világrend, azaz a második világháború utáni világpolitikai struktúra terméke volt. Az új gazdasági világrend követelését először 1964-ben Raul Prebisch, az UNCTAD első főtitkára hirdette meg. A kifejezés 1974-től kezdte meghódítani a világ közvéleményét, és mindinkább a „globális alkudozás”, az Észak-Dél-tár- gyalások szinonimája lett, s így megtelt normatív tartalommal, bár a harmadik világ követelései számos vonatkozásban nem konkretizálódtak, illetve ellentmondásosak maradtak. Az új gazdasági világrend terminusa ezért a deskriptiv és a normatív jelentések közötti feszültséget foglalja magába. Egyrészt ugyanis nyilvánvaló, hogy a hetvenes évek világgazdasága már markánsan különbözik az ötvenes évekétől, s az új Kondratyev-ciklus leszálló ágán a nyolcvanas években tényleg egy új gazdasági világrend jött létre, de másrészt ez korántsem azonos a fejlődő országok által követelt s általuk ideálisnak tekintett világrenddel. Hasonlóképpen világos az is, hogy a világgazdasági és világpolitikai változások összefonódása nem a politikai hatalom és a gazdasági erőforrások világméretű egyenlőbb és igazságosabb megoszlásának irányában történt, miként ezt a demokratikus világrend követelése magában foglalja, s végképp nem arról van szó, hogy a világrendszer változása, átstrukturálódása tudatos törekvések és globális megállapodások eredményeként ment volna végbe. Az azonban mégiscsak tény, hogy a nyolcvanas években létrejött egy új gazdasági világrend mint a világgazdasági reálfolyamatok új rendszere, sőt egy új politikai világrend is, mint a világpolitika új struktúrája. Ha az új politikai világrendhez nem normative közelítünk, s nem célrendszernek fogjuk fel, hanem reálfolyamatnak, akkor éppenséggel az a kérdés tolul fel elsőként számunkra, hogy a világpolitika résztvevői valamennyien szubjektumai, alanyai, tevőleges részesei-e a világpolitikai folyamatnak, vagy egyesek csupán 13
