Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 4. szám - Ágh Attila: A nyolcvanas évtized "globális kihívásai" és a nemzetközi viszonyok elmélete
ért is fontos felhívni a figyelmet, mert éppenséggel napjainkban megy végbe a nemzetközi rendszer radikális átalakulása ebből a szempontból, amit úgy is jellemezhetnénk, mint az önállóságukat túlfeszített világpolitikai és katonai alrendszerek „világgazdasági korrekcióját”. A nemzetközi rendszer avagy világrendszer valamennyi történeti típusának megvan a maga belső struktúrája, amelynek - többnyire formális, s igen ritkán tartalmi - elemzése a nemzetközi viszonyok elméletének kedvenc tárgya. Osztályozzák a világrendszereket egyfelől a viiághatalmak viszonya szerint - egy hatalom hegemóniája, bipoláris vagy pluralisztikus stb. rendszerek -, másfelől a domi- nancia-dependencia viszonyai szerint — a kolonializmus időszakában egy államnak való alárendeltség, a neokolonializmusban több államnak egyszerre való alárendeltség stb. amely vertikális metszet a fenti horizontális metszettel szemben. Mindenesetre minden nagyobb korszaknak megvan a maga „társadalmi világtérképe” a világméretű erőviszonyok vektoraival, s itt újólag szükséges rámutatni arra, hogy ezek „felülről”, a rendszer egészében szerveződnek, s elvileg hibás minden olyan „atomisztikus” megközelítés, amely „alulról”, az egyes országokból kiindulva, s azok gazdasági, politikai és katonai viszonyait egy tetszőleges másik országhoz viszonyítva próbálja felmérni.17 Éppenséggel ezért teljesen hibás az a megközelítés is, amely a nemzetköziese- dés és a nemzeti szerveződés folyamatait mint ellentétes, egymással szemben ható folyamatokat mutatja be. Az első világháború előtt igen erőteljesen jelentkezett az az illúzió, hogy a nemzetköziesedés folyamata rövidesen elnyeli a nemzeti államokat, de legalábbis minimálisra csökkenti funkcióikat, s ez a gondolat talált klasszikus megfogalmazást Kautsky ultraimperializmus-elméletében, amely megújult erővel támadt fel a második világháború után. Valójában a világrendszer megszerveződésének ez a két pólusa egyszerre és párhuzamosan fejlődik, ahogy ezt napjainkban világosan megfigyelhetjük, mivel a nemzetköziesedés folyamatának minden újabb előrehaladása arra készteti a nemzeti államokat, hogy ennek ellensúlyozására magasabb fokra emeljék a nemzeti szervezettséget, illetve viszont: a nemzeti egységek magasabb rendű szervezettségi foka a nemzetközi érintkezési viszonyok logikája révén a nemzetköziesedés minőségileg új formáit váltja ki. A nemzeti egységek intézményi szervezettsége, az intézményesülés nemzeti folyamatai azonban jóval megelőzik a világrendszer intézményesülését. De ez nem jelenti a világrendszer megkésettségét, alacsonyabb fejlettségi fokát, hanem éppen ellenkezőleg: sajátos természetét jelzi, hiszen a modern történettudományból tudjuk, hogy a francia abszolutizmustól kezdve a mai „afrikai bonapartizmu- sokig” a belső intézményesülés fokait és formáit az egységes és egész világrend- szerben való szereplés kényszerítette ki. Sőt a belső szervezettség mértéke bizonyos esetekben fordított arányban van a világrendszerbeli erőviszonyokkal, így az említett francia abszolutizmus a XVIII. században éppúgy az angolokkal szembeni lemaradás reakciója, mint a német bismarckizmus a XIX. században.18 Az „intézményi világrend” tehát a nemzetközi rendszer fejlődésének egy saio
