Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 3. szám - HÁBORÚ, KATONAPOLITIKA, HADITECHNIKA - Tolnay László: "Elrettentés" és telepítés
amelynek viszont most az a célja, hogy a katonai akciók által korlátozott és ellenőrzött keretek között végrehajtandó nukleáris csapás lehetőségével „rettentsenek” el. A háborúközi eszkaláció korlátozását illetően pedig azt állítják, hogy az atomfegyverek szelektív és korlátozott alkalmazása megnöveli a lehetőségét az atomkonfliktus befejezésének, mielőtt az elérné az általános atomháború szintjét. A törekvés ez esetben az, hogy a támadás leállításával lehetőséget teremtsenek a diplomácia számára, és ezzel is elősegítsék az „olcsó” győzelembe vetett remények feladását. Feltételezik, hogy a politikai vezetők csak bizonyos feltételek és korlátok között vállalnak veszteségeket céljaik eléréséért. így annak tudatában, hogy a „szuperhatalmak” óriási pusztítást képesek okozni egymásnak, feltehetően tartózkodni fognak az azt előidéző lépésektől. Ha egyszer az Egyesült Államok bebizonyította, hogy kész atomfegyverekkel is visszavágni, az ellenség számolni fog a nagyarányú pusztulás veszélyével, és beszünteti a háborús cselekményeket. Beismerték ugyan azt, hogy a háború kiterjedésének atomfegyverekkel történő korlátozása igen sok bizonytalansági tényezőt rejt magában, de ezt olyan tervek elkészítésével igyekeztek ellensúlyozni, amelyek - mérsékletről tanúskodva - időt adnak az ellenségnek ahhoz, hogy újból mérlegeljen, figyelembe véve egy későbbi nagyarányú pusztulás lehetőségét. Olyan nukleáris alternatívákat tartottak szükségesnek, amelyek megakadályozzák az ellenséget abban, hogy egyrészt elérje közvetlen katonai céljait, másrészt — az előbbivel egyidőben - nagyfontosságú ellenséges célpontok veszélyeztethetők maradnának. Meg kell győzni az ellenséget arról - mutatnak rá e felfogás hivei hogy a támadás korlátozott jellegű, és célja a katonai konfliktusok azonnali beszüntetése. Ezért a háborút kézben kívánják tartani mindaddig, amíg az ellenség hozzá nem járul a tárgyalásokhoz, és végleg kizártnak tekinthető annak lehetősége, hogy az ellenség újabb támadásba kezd. Később ez a (Schlesinger nevével fémjelzett) katonai stratégiai koncepció jelentős hatást gyakorolt Carter 59. elnöki direktívájára, amely az úgynevezett countervailing (ellensúlyozó) stratégiát szolgálta. Indokolásában rámutatott arra, hogy a potenciális ellenfél a hagyományos és nukleáris erőire, a katonai és politikai vezető apparátusára, valamint a háború túlélését biztosító ipari kapacitásaira a legérzékenyebb, tehát ha az Egyesült Államok abban a helyzetben van, hogy hatékonyan veszélyezteti azokat - anélkül, hogy kikapcsolásuk lehetősége már az első csapás során feltételezhető lenne, s így elveszítenék „elrettentési” értéküket -, az „önelrettentés” szintje jelentősen megemelkedne. Amennyiben pedig az „elrettentés” kudarcot vallana (bár erősen vitatható, hogy a korlátozott atomháború kiterjedését korlátozni lehet), mindent el kell követni az eszkaláció ellenőrzéséért. A „countervailing stratégia” nyilvánvalóan ezen a ponton kapcsolódik a NATO „rugalmas reagálás” katonai doktrínájához, és igyekszik kielégíteni azt a felfogást, hogy az atlanti szövetség biztonsága csak a „kiterjesztett elrettentés”, azaz csak olyan amerikai készség mellett valósulhat meg, amely Nyugat-Európa védelmében a hadászati atomfegyverek bevetését is hihetővé teszi. Ezzel együtt áll össze az a NATO-„triád”, amely a hagyományos fegyverek, valamint a harcászati-hadműveleti és a hadászati atomfegyverek összefüggő rendszerét képezi, és biztosítja a „kiterjesztett elrettentés” kettős funkciójának, a megelőzésnek és a háborúközi korlátozásnak az érvényesülését. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy az Egyesült Államok érdekeltségének Nyugat-Európa védelmében bizonyos ára van, amely a „kiterjesztett elrettentésben” rejlő pótlólagos kockázat, vagyis „a veszély kihívása más védelmében” formájában jelentkezik. így feltehető az a kérdés, hogy a „countervailing stratégia” feloldja-e azt a NATO és az Egyesült Államok között régóta feszülő érdekellentétet, amely az egyik fél (a NATO) gyors, hadászati szintig felfutó eszkalá- ciós érdekeltségében jelentkezik, míg a másik fél (az Egyesült Államok) a konfliktus alacsonyabb szintjében és földrajzilag korlátozott voltában érdekelt. Nyilvánvaló, hogy a válasz nem lehet megnyugtató, ha a „countervailing stratégia” csak a központi rendszerek szelektív fel- használásra támaszkodik. Ez esetben a korábbi helyzet némileg változna ugyan, de az azzal járó dilemma nem oldódna meg. Akkor további eszközökre, illetve az azok által biztosított opciók szélesebb skálájára van szükség. A „kiterjesztett elrettentés” és a „countervailing stratégia” között kimutatható összefüggés megalapozottá teszi annak a feltételezését, hogy az amerikai közepes hatótávolságú atomfegyverek telepítése sokkal inkább az „elrettentési” logika terméke, mint a katonai erőegyensúlyban bekövetkezett változások szükségszerű következménye. Lényegében Helmut Schmidt nyu108
