Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)

1983 / 3. szám - HÁBORÚ, KATONAPOLITIKA, HADITECHNIKA - Tolnay László: "Elrettentés" és telepítés

amelynek viszont most az a célja, hogy a katonai akciók által korlátozott és ellenőrzött keretek között végrehajtandó nukleáris csapás lehetőségével „rettentsenek” el. A háborúközi eszkaláció korlátozását illetően pedig azt állítják, hogy az atomfegyverek szelektív és korlátozott alkalmazása megnöveli a lehetőségét az atomkonfliktus befejezésének, mielőtt az elérné az általános atomháború szintjét. A törekvés ez esetben az, hogy a támadás le­állításával lehetőséget teremtsenek a diplomácia számára, és ezzel is elősegítsék az „olcsó” győ­zelembe vetett remények feladását. Feltételezik, hogy a politikai vezetők csak bizonyos feltételek és korlátok között vállalnak veszteségeket céljaik eléréséért. így annak tudatában, hogy a „szu­perhatalmak” óriási pusztítást képesek okozni egymásnak, feltehetően tartózkodni fognak az azt előidéző lépésektől. Ha egyszer az Egyesült Államok bebizonyította, hogy kész atomfegyverek­kel is visszavágni, az ellenség számolni fog a nagyarányú pusztulás veszélyével, és beszünteti a háborús cselekményeket. Beismerték ugyan azt, hogy a háború kiterjedésének atomfegyverekkel történő korlátozá­sa igen sok bizonytalansági tényezőt rejt magában, de ezt olyan tervek elkészítésével igyekeztek ellensúlyozni, amelyek - mérsékletről tanúskodva - időt adnak az ellenségnek ahhoz, hogy újból mérlegeljen, figyelembe véve egy későbbi nagyarányú pusztulás lehetőségét. Olyan nuk­leáris alternatívákat tartottak szükségesnek, amelyek megakadályozzák az ellenséget abban, hogy egyrészt elérje közvetlen katonai céljait, másrészt — az előbbivel egyidőben - nagyfontosságú ellenséges célpontok veszélyeztethetők maradnának. Meg kell győzni az ellenséget arról - mu­tatnak rá e felfogás hivei hogy a támadás korlátozott jellegű, és célja a katonai konfliktusok azonnali beszüntetése. Ezért a háborút kézben kívánják tartani mindaddig, amíg az ellenség hozzá nem járul a tárgyalásokhoz, és végleg kizártnak tekinthető annak lehetősége, hogy az ellenség újabb támadásba kezd. Később ez a (Schlesinger nevével fémjelzett) katonai stratégiai koncepció jelentős hatást gyakorolt Carter 59. elnöki direktívájára, amely az úgynevezett countervailing (ellensúlyozó) stratégiát szolgálta. Indokolásában rámutatott arra, hogy a potenciális ellenfél a hagyományos és nukleáris erőire, a katonai és politikai vezető apparátusára, valamint a háború túlélését biz­tosító ipari kapacitásaira a legérzékenyebb, tehát ha az Egyesült Államok abban a helyzetben van, hogy hatékonyan veszélyezteti azokat - anélkül, hogy kikapcsolásuk lehetősége már az el­ső csapás során feltételezhető lenne, s így elveszítenék „elrettentési” értéküket -, az „önelretten­tés” szintje jelentősen megemelkedne. Amennyiben pedig az „elrettentés” kudarcot vallana (bár erősen vitatható, hogy a korlátozott atomháború kiterjedését korlátozni lehet), mindent el kell követni az eszkaláció ellenőrzéséért. A „countervailing stratégia” nyilvánvalóan ezen a ponton kapcsolódik a NATO „rugalmas reagálás” katonai doktrínájához, és igyekszik kielégíteni azt a felfogást, hogy az atlanti szövet­ség biztonsága csak a „kiterjesztett elrettentés”, azaz csak olyan amerikai készség mellett való­sulhat meg, amely Nyugat-Európa védelmében a hadászati atomfegyverek bevetését is hihető­vé teszi. Ezzel együtt áll össze az a NATO-„triád”, amely a hagyományos fegyverek, valamint a harcászati-hadműveleti és a hadászati atomfegyverek összefüggő rendszerét képezi, és biztosítja a „kiterjesztett elrettentés” kettős funkciójának, a megelőzésnek és a háborúközi korlátozásnak az érvényesülését. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy az Egyesült Államok érdekeltségének Nyugat-Európa védelmében bizonyos ára van, amely a „kiterjesztett elrettentésben” rejlő pótlólagos kockázat, vagyis „a veszély kihívása más védelmében” formájában jelentkezik. így feltehető az a kérdés, hogy a „countervailing stratégia” feloldja-e azt a NATO és az Egyesült Államok között régóta feszülő érdekellentétet, amely az egyik fél (a NATO) gyors, hadászati szintig felfutó eszkalá- ciós érdekeltségében jelentkezik, míg a másik fél (az Egyesült Államok) a konfliktus alacso­nyabb szintjében és földrajzilag korlátozott voltában érdekelt. Nyilvánvaló, hogy a válasz nem lehet megnyugtató, ha a „countervailing stratégia” csak a központi rendszerek szelektív fel- használásra támaszkodik. Ez esetben a korábbi helyzet némileg változna ugyan, de az azzal járó dilemma nem oldódna meg. Akkor további eszközökre, illetve az azok által biztosított opciók szélesebb skálájára van szükség. A „kiterjesztett elrettentés” és a „countervailing stratégia” között kimutatható összefüggés megalapozottá teszi annak a feltételezését, hogy az amerikai közepes hatótávolságú atomfegy­verek telepítése sokkal inkább az „elrettentési” logika terméke, mint a katonai erőegyensúly­ban bekövetkezett változások szükségszerű következménye. Lényegében Helmut Schmidt nyu­108

Next

/
Oldalképek
Tartalom