Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 3. szám - HÁBORÚ, KATONAPOLITIKA, HADITECHNIKA - Tolnay László: "Elrettentés" és telepítés
fakadóan a közepes hatótávolságú amerikai atomfegyverek telepítését a kontinensre elkerülhetetlen lépésnek tüntetik fel, amely a status quo fenntartását szolgálja. Az ehhez kapcsolódó, meglehetősen bonyolult érvrendszer megértését talán elősegíti az, ha a kérdést először az „elrettentéssel” kapcsolatos nyugati stratégiai felfogás oldaláról vizsgáljuk meg. I. „Elrettenteni” a nyugati katonai szakirodalom szerint annyit jelent, mint bizonyos események bekövetkezését megakadályozni. William Kaufmann, a neves amerikai politológus „Az elrettentés következményei” című tanulmányában rámutat arra, hogy az „elrettentés” céljának eléréséhez közölni kell valamilyen módon a későbbi ellenféllel, hogy valószínűleg mi történik vele akkor, ha történetesen előidézné az inkriminált helyzetet. A feltevés az, hogy ezzel a kilátással szembekerülve, az ellenség el fog rettenni olyan akciók végrehajtásától, amelyet nemkívánatosnak tekintenek - legalábbis addig, amíg más, kevésbé tűrhetetlen alternatívák állanak előtte. Az ellenséget tehát meg kell győzni arról, hogy az elrettentőnek megvan a cselekvési képessége, végrehajtja a szükségesnek tartott lépéseket, és ennek során nagyobb kárt okozhat ellenfeleinek, mint amit az a támadástól remél. Az „elrettentés” tehát végeredményben a képességek és a hihetőség szorzata. Ebből következik, hogy amennyiben az „elrettentéssel” célt kívánnak érni, mindkét elemét bizonyos szinten kell tartani, illetve a hihetőség csökkenése esetén fokozni kell a potenciális ellenfél „megbüntetésének” képességét, az utóbbi elégtelen voltát viszont az alkalmazás hihetőségének növelésével kell ellensúlyozni. A képességeknek és a hihetőségnek ez az összefüggése azonban tovább bonyolódik akkor, ha az érdekelt hatalmak már nem csupán a saját felségterületüket veszélyeztető támadástól való „elrettentésre” gondolnak, hanem azt kiterjesztik szövetségeseikre vagy más „létfontosságúnak” minősített térségekre is. Sőt ez egészen új dimenziókat kap abban az esetben, ha az „elrettentés” feladata már nem csupán a támadás elhárítása, hanem egy kirobbant fegyveres konfliktus során az eszkaláció ellenőrzése és korlátozása is. Az „elrettentéssel” összefüggő nézetek evolúciója szoros kölcsönhatásban volt azokkal a változásokkal, amelyek az elmúlt három évtizedben a két hatalom katonai erőviszonyaiban végbementek. Az 1950-es évek elején az Egyesült Államok talán képes lett volna arra, hogy néhány száz atombombát eljuttasson a szovjet célpontokra, és ezzel súlyos, de semmiképpen sem döntő kárt okozzon ellenfelének. A Szovjetunió ebben az időszakban hasonló típusú ellenerőt még nem tudott szembeállítani a fenyegetéssel. Amikor azonban a Szovjetuniónak is kialakult az ellensúlyozó képessége, az Egyesült Államok - az „elrettentés” sajátos logikájából fakadóan — kettős dilemmával találta magát szembe: elhárítani a veszélyt önmagáról, és fenntartani az atomgaranciát szövetségesei számára. Kezdetben a második csapásmérő képesség növelésével, a szovjet lakosság és ipari központok tömegméretű fenyegetésével kívánta elérni ezt a célt. Később, az 1960-as évek második felétől kezdve azonban, a „kölcsönös pusztítóképesség” kiépülése nyomán, szembe kellett nézni azzal, hogy a Szovjetunió még egy meglepetésszerű első csapás elszenvedése után is megbízhatóan és hatalmas károkat okozván vághat vissza az Egyesült Államoknak. Az Egyesült Államoknak immár nem volt lehetősége arra, hogy megsemmisítse a szovjet megtorlóképességet, és arra sem, hogy elegendő mértékben károsítsa meg ahhoz, hogy ezzel korlátozza a veszteségeket, amelyek kontinentális területét vagy Nyugat-Európát érnék. Ez jelentős mértékben csökkentette a Nyugat-Európára is kiterjesztett „elrettentés” hitelét, és arra késztette az Egyesült Államokat, hogy kutassa az „elrettentés” helyreállításának újabb lehetőségeit. A szocialista országok kezdettől fogva elutasítják az „elrettentés” logikáját. Meggyőződésünk, hogy az „elrettentés”, de még inkább a „kiterjedt elrettentés” destabilizáló hatást gyakorol a nemzetközi politikai kapcsolatokra, és egyértelműen a fegyverkezést szolgálja. Az okokat a következőképpen határozták meg: — Először: Az „elrettentés” eleve egy hatalom vagy hatalmi csoportosulás támadó szándékát tükrözi, s ebből következik, hogy a támadás elmaradását nem a szándék hiányával, hanem az „elrettentés”, vagyis a mindenkori katonai felkészültség hatékonyságával magyarázzák.- Másodszor: Az „elrettentéshez” szükséges képesség valójában nem határozható meg, 106
