Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 2. szám - Berényi Pál: Ideológia és külpolitika: reideológizáció az Egyesült Államokban
nyit a nyugat-európai NATO-partnerek megemészteni képesek ... A szovjet befolyási övezet megsértése sohasem volt a NATO célja. Ez a szövetség katonai terveiben bizonyára ma is így van, de megváltozott az Egyesült Államok politikai filozófiájában. A NATO ezért van most válságban, amiből változtatás nélkül nem lábalhat ki.” Az NSZK-politikus konkrétan megnevezi, mit tart szükségesnek a válság megoldásához: a „verbális radikalizmus” elutasítását és a „helyes szemmérték” megtalálását a tekintetben, hol vannak a szocialista országok belügyeibe való beavatkozás „határai”.6 Kétségtelen: nem kell konzervatívnak lennie annak, aki a nyugat-európai politikai vezető rétegek képviselői közül a marxizmus-leninizmussal és a szocializmussal szemben álló ideológia jegyében nyilatkozik és cselekszik. Ezek a körök - pártállástól függetlenül - tisztában vannak a kétféle társadalmi rendszer kibékít- hetetlenségével, a köztük folyó ideológiai harccal, s a maguk részéről - saját ideológiájuk védelmében - aktívan részt is vesznek ebben a küzdelemben. Ugyanakkor Willy Brandtnak azzal a véleményével, amely szerint Helsinki csupán az európai határok elfogadását szentesítette, s nem arról történt megegyezés, miként fejlődjenek a folyamatok a mindenkori társadalmakban, teljes mértékben egyetérthetünk. A Német Szociáldemokrata Párt (SPD) elnöksége 1982. januári kongresz- szusi biztonságpolitikai irányelveiben is szükségesnek tartotta hangsúlyozni, hogy a különböző ideológiák és társadalmi rendszerek versenyének szükségszerűen folytatódnia kell. Ez azonban az SPD álláspontja szerint is csak a közös túlélés mindenek felett álló érdekének elfogadásával, a biztonságot garantáló partneri viszony politikájának keretei között folyhat. Az NSZK kormánya kül- és biztonságpolitikájának áprilisban nyilvánosságra hozott alapelvei megerősítették, hogy a Szövetségi Köztársaság elutasítja a hidegháborúhoz való visszatérést, a keletnyugati párbeszéd és együttműködés mellett száll síkra. A bonni kancellári hivatal munkatársainak tanulmánya jól tükrözi, hogy a nyugatnémet kormánykörök egy része is az ideológiai tényezőkben látja az enyhülésellenes irányzat fő forrását. „A külpolitikai nyomás - hangoztatja a dokumentum - annak a folyamatnak a része, amelynek során az ideológia és a társadalompolitika területén újjáéled a konzervativizmus az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában. Arra irányuló törekvések vannak, hogy ezt a fejlődést ránk is kiterjesszék . . ,”7 A tanulmány olyan következtetésre jutott, hogy az NSZK-nak szembe kellene szállnia a neokon- zervatív ideológiával és az ebből fakadó katonapolitikai tendenciákkal. Az európai NATO- és közös piaci államok hivatalos nyilatkozatait szemmel láthatóan nagymértékben kötik a szövetségesi hűség és szolidaritás követelményei, s hemzsegnek a szovjetellenes kitételektől is. A vezető politikusok megnyilatkozásaiból, interjúiból az is kitűnik viszont, hogy Nyugat-Európában a legfelső politikai vezetés sem csatlakozik fenntartások nélkül az amerikai tézisekhez. Az amerikai ideológiai „harciasság”, a konfrontációs politika (s főleg az ahhoz való igazodás) a nyugat-európaiak megítélése szerint a nemzetközi légkör, az enyhülés alapjául szolgáló bizalom hosszabb távra szóló károsodását idézheti elő. 39
