Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 2. szám - Rajcsányi Péter: Az Egyesült Államok külpolitikájának belső háttere és feltételrendszere
takarékossági intézkedésekkel próbálták csökkenteni; nem vámjellegű akadályok életbe léptetésével és „önkéntes exportkorlátozásokkal” védtek meg nem egy ágazatot. Nemzetközi gazdasági vonatkozásokban az Egyesült Államok erősítette azt a törekvését, hogy más országok, mindenekelőtt az EK államai és Japán védő- rendszerét politikai-gazdasági tárgyalássorozatokon megtörje, és ezáltal megköny- nyítse az amerikai áruk és tőke külföldi behatolását. Végül az Egyesült Államok kísérleteket tett arra is, hogy a fejlődő országoknak az új világgazdasági rendre vonatkozó követeléseit meghatározott gazdasági keretek között kielégítse, kompenzálva ezzel részben azt, hogy az amerikai gazdaság gyengülése csökkentette a gazdasági segélyezésnek mint külpolitikai eszköznek a szerepét. Ettől az Egyesült Államok egyúttal nemzetközi monopóliumainak nagyobb gazdasági és társadalmipolitikai befolyását remélte és reméli a harmadik világ országaiban. A nagy külföldi érdekeltségekkel rendelkező és az export-import-tevékeny- ségben kulcsszerepet játszó transznacionális monopóliumok elsősorban olyan külpolitikai irányzatot támogattak, amely fenntartja mind az Egyesült Államokban, mind a tőkés világgazdaságban a „tőkebefektetésekhez kedvező körülményeket”. A legnagyobb létszámú és igen sokszínű tevékenységet folytató, de főként a belgazdaságban működő amerikai tőkéscsoportosulás elsősorban a megnövekedett függés és az amerikai piacon egyre erőteljesebben jelentkező külföldi konkur- rencia mérséklésére törekedett, és a kongresszuson keresztül egyre nagyobb mértékben szólt bele közvetlenül is az amerikai külpolitikába. Az 1975-1974. évi, majd az 1979-es olajáremelések leginkább ezt a tőkéscsoportot sújtották, és csak erősítették köreikben azt az egyébként is uralkodó nézetet, hogy az amerikai külpolitikának határozottabban kell fellépnie korábbi domináns pozícióinak a visszaszerzéséért. A hetvenes évek végére ez a törekvésük találkozott a transznacionális amerikai monopóliumok érdekeivel. Ezek egy része ugyanis teret vesztett az olajtermelésben és forgalmazásban, más része pedig - a többi között amerikai politikai döntések hatására - úgy érezte, hogy nem találta meg gazdasági számításait a kelet-nyugati gazdasági kapcsolatokban, és a fejlődő országok követeléseit is saját pozíciói gyengítésére irányuló akcióknak tekintette. Ez a tőkéscsoport - sokoldalú tevékenysége miatt - az Egyesült Államok külpolitikájában a különböző eszközök „megfelelő” kombinációját tartotta mindig is szükségesnek. Nem helyesli a feszültség hosszabb periódusának fenntartását, de nem zárkózik el az amerikai katonai erő demonstratív vagy közvetlen alkalmazásától sem. Végül az elmúlt évtizedben mindvégig - talán a vietnami háború utolsó egykét évétől eltekintve - a katonai kiadások növelését, a fegyverexportot és az amerikai katonai erő politikai és gazdasági célú felhasználását szorgalmazta a katonai-ipari komplexum, amelynek ágazatai a hetvenes években a legdinamikusabb gazdasági fejlődést mutatták, és az Egyesült Államok iparának kulcságazataivá fejlődtek. A hetvenes évek végére, a nyolcvanas évek elejére a három fő tőkéscsoport érdekei egybeestek vagy erőteljesen közeledtek a nemzetközi kapcsolatok megíté!7
