Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Réti György: Enzo Santarelli: Korunk társadalomtörténete. (A Párizsi Kommüntől napjainkig)
lyezkedik el (Kelet-Nyugat,illetve Észak-Dél). Európának Peccei szerint gazdasági, majd politikai egyetértést, egységet kell elérnie egyszerűen azért, mert az alternatíva ehhez képest (a nem döntés választása) a végét jelentheti. Hozzáteszi: lehet, hogy mindezt a gondolatmenetet utópisztikusnak tartják majd, ezzel szemben az ő véleménye: „A reálpolitika fogalma idejétmúlt - amire szükségünk van, az egy új reálutópia.” (165. 1.) Aligha fejezhetjük be ismertetésünket a szerző saját szavainál találóbb gondolattal. (A könyv egyik erénye egyébként is, hogy nagymértékben letisztult, átgondolt véleményrendszert, gondolatokat és állásfoglalásokat közöl, szinte mottószerűen tömör megfogalmazásokban.) Aurelio Peccei ezzel bocsátja el az olvasót: „Ahhoz, hogy a nyolcvanas évek döntései ebben az irányban haladjanak előre, . . . valakinek meg kell tennie a kezdő lépést... Őszintén remélem, hogy e rövid könyv hozzájárulhat e cél eléréséhez.” (187. 1.) Farkas J. György ENZO SANTARELLI: Korunk társadalmi története (A Párizsi Kommiintől napjainkig) (Storia sociale del mondo contemporaneo Dalia Commune di Parigi ai nostri giorni.) Felt- rinelli Editoré, Milano, 1982. 638 1. Enzo Santarelli, a kiváló olasz marxista történész (számos magyar vonatkozású írás szerzője) ebben a művében nem kisebb feladatra vállalkozott, mint az elmúlt száz év történetének megírására és elemzésére. Komplex vizsgálati módszere egyaránt figyelembe veszi a gazdaságföldrajzi, a történelmi, a szociológiai, a politikai, az ideológiai és a kulturális, azaz a legfontosabb társadalmi folyamatokat. A magunk részéről a fő figyelmet a könyvnek a második világháború utáni korszakot elemző részének szenteljük. Santarelli a második világháború utáni időszak legfontosabb folyamatainak a gyarmati rendszer felbomlását és „a szemben állók egymás mellett élését”, azaz a két világrendszer harcát és együttműködését tartja. A szerző részletesen ismerteti és elemzi a gyarmati rendszer felbomlását, a kínai forradalmat, az indokínai népek harcát a függetlenségért, India és Indonézia függetlenné válásának történetét, az afrikai és a latin-amerikai kontinens fejleményeit. Megállapítja, hogy „az emberek százmilliói váltak függetlenné, de ez a függetlenség nem változtatta meg azonnal és jelentősen társadalmi-gazdasági helyzetüket”. Európáról szólva arra a megállapításra jut, hogy az „új elrendezés egyrészt a Szovjetunió és a Nyugat közötti kompromisszumok és erőpróba, másrészt a kialakult autonóm mozgalmak eredményeként jött létre”. Részletesen foglalkozik a jaltai és a potsdami konferenciával, amelyek meghatározták Európának ezt az új arculatát, majd elemzi a Kelet- és a Nyugat-Európában történteket. A Kelet-Európábán végbement átalakulásokat vizsgálva, azt hangsúlyozza, hogy a szovjet hadsereg győzelme nemcsak a fasiszta megszállás alól szabadította fel ezeket az országokat, de „döntő csapást is mért a régi re- zsimekre”. Megállapítja, hogy bár az új társadalmi rendszer formálásakor csak Magyarország hivatkozhatott az 1919-es Tanácsköztársaság tapasztalataira, valamennyi ország rendelkezett forradalmi hagyományokkal. Kiemeli, hogy a nagytőke kisajátítása, az agrárreformok új arculatot adtak az európai kontinens legelmaradottabb részeinek. Ugyanakkor a népi demokratikus rendszerek gyengeségét jelentette, véleménye szerint, a társadalmi konszenzus hiánya, valamint a munkásmozgalom viszonylagos felkészületlensége a hatalom átvételére. Elsősorban ez utóbbinak tulajdonítja a szovjet minták mechanikus másolását és a dogmatikus-szektás irányvonal felülkereke- dését. A „német kérdést” a két blokk legnagyobb erőpróbájának tekinti. Ennek eredményeként két különböző társadalmi berendezkedésű német állam jött létre, amelyek „a versengésük által táplált tartós vitalitást tanúsítanak”. A kapitalista világrendszer háború utáni fejlődését vizsgálva a szerző megállapítja, hogy annak restaurálásában döntő szerepe volt az Egyesült Államok expanzionizmusának, amely a háború utáni vitathatatlan politikai és gazdasági erőfölényéből eredt. Ä NATO létrehozása szentesítette a világ kettéosztását, és fokozta a „hidegháborút”, amely Koreában „meleg háborúvá változott”. Santarelli az „enyhülés” kérdéseivel foglalkozva megállapítja, hogy a két rendszer versenye fennmaradt, de a viszonylagos erőegyensúly a hidegháborútól való eltávolodást követelte. Rámutat az SZKP XX. kongresszusá158
