Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 1. szám - TUDOMÁNYOS ÉLET - Megalakult a Magyar Politikatudomány Társaság Nemzetközi Politika Szakosztály
nyék között gyakran robbantak ki igazságtalan, elnyomó háborúk, és megvolt a talaj a nemzeti és a társadalmi felszabadító forradalmakhoz. Az új nemzetközi rend az lesz, amikor a világban egyedül az egyenrangú szocialista országok kapcsolatrendszere létezik majd. Ez a rend elvileg azonos társadalmi-gazdasági viszonyokon nyugszik, és érvényesülnek benne a béke, a biztonság és a kölcsönös segítség elvei. Ez az a jövő, melynek létrejöttéért küzdünk. Ma átmeneti világrendben élünk. Korunk szociális tartalmát az határozza meg, hogy egyszerre léteznek tőkés országok és szocialista országok. A nemzetközi kapcsolatrendszert is meghatározza a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet, hiszen a kapcsolatrendszer fő elemei: i. a szocialista országok együttműködése; 2. a tőkés országok egymáshoz való viszonya; 3. a fejlődő országok kapcsolatai, illetve e három csoport keresztkapcsolatainak rendszere, vagyis 4. a szocialista országok és a fejlődők; 5. a szocialista és a tőkés országok és 6. a tőkés és a fejlődő országok viszonyai. Az egyes csoportok természetesen nem különülnek el egymástól merev határral. A gyakorlatban még legalább két kapcsolati alrendszer van. Az egyik a társadalmi osztályerők nemzetközi kapcsolatrendszere, amely szervezett és igen aktív tevékenységet fejt ki a nemzetközi kérdések megoldására. A másik az országcsoportok határait átlépő nemzetközi regionális vagy világszervezetekben, intézményekben megvalósuló kapcsolatrendszer, mely igen fejlett, de mégis korlátozott hatékonyságú. A fenti kapcsolatok alkotta átmeneti világrend kibékíthetetlen ellentmondásokkal terhes, és magában hordozza kisebb-nagyobb, sőt globális konfliktusok lehetőségét. Ezen ellentmondásokat vizsgálva Szentes Tamás a tőkés világrendszer három alapvető ellentmondását különböztette meg: 1. a munka és a tőke közötti anta- gonizmus, amely mind nemzeti keretek között, mind nemzetközileg mint ellentétes osztályerők harca nyilvánul meg; 2. a nemzeti fejlődés és a nemzetköziese- dés közötti ellentmondás, 3. a fejlett, domináns centrum és a tőle függő, elmaradott periféria ellentmondása. Ezek az ellentmondások sajátos módon keveredve, egymást torzítva a második világháború után már nemcsak szórványosan, hanem tömeges méretekben jelentkeztek az államközi kapcsolatokban, vagy mint ellentétes társadalmi berendezkedésű országoknak az ellentmondása, vagy mint a tömegesen függetlenné vált fejlődő országok és a fejlett centrum ellentmondása. Mindez nélkülözhetetlenné tette a nemzetközi viszonyok korábbi rendjének és „játékszabályainak” a módosítását. A Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok, a második világháború utáni első két évtizedben arra törekedett, hogy akadályozza a szocialista fejlődés kibontakozását Kelet-Európábán, lehetőleg elszigetelje a Szovjetuniót és szövetségeseit, valamint hogy átmentse a gyarmati, félgyarmati uralmat a periféria fölött, egyfajta kollektív neokolonialista rendszer formájában és az Egyesült Államok hegemóniájával. Ezek a törekvések olyan végletesen szélsőséges, kétpólusú világképnek az illúziójára épültek, amelyben a tőkés rend13*
