Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 1. szám - FÓRUM - Bognár Gyula: Korunk forradalmi áramlatainak antiimperialista szövetsége a 70-es és a 80-as években
téren. Már a felületes áttekintés is kétséget kizáróan mutatja, hogy az imperialistaellenes erők céljai jelentős mértékben teljesültek. Az enyhülés feltételei kedveztek a világforradalmi folyamat előrehaladásának, bár eközben kétségtelenül új, sok tekintetben bonyolultabb viszonyok állottak elő. Ez azonban nem az egységgondolat kifulladásához, gyengüléséhez vezetett, hiszen az elért sikerek nagy része éppen annak jegyében, hatása alatt született. A nukleáris összecsapás halálos veszedelmének hátrább szorításához, a nemzeti felszabadító harcok lényegi győzelméhez és a fejlett tőkés országok viszonylag magas életszínvonalához az elmúlt évtizedben nem az imperializmus jószándékából jutott el a világ. Ezeket a sikereket éppen az imperializmus legagresszí- vebb erőivel szemben vívták ki az egymással szorosan együttműködő vagy legalábbis egymást támogató haladó forradalmi erők, kihasználva a béke által teremtett és elsősorban nekik kedvező viszonyokat, s kihasználva a tőkés körökben is megnyilvánuló érdekeltséget a háború elkerülésére. Az imperializmus legszélsőségesebb erőinek visszaszorítása az elmúlt évtizedekben mindenekelőtt a forradalmi osztagok létéből fakadt, s a közöttük kifejlődött szolidaritásból, jórészt összehangolt erőfeszítésekből. A burzsoázia ebben a helyzetben olyan taktikához volt kénytelen folyamodni, hogy a tőkés rend alapjainak megóvása végett általában idejében visszavonult a nemzeti felszabadítás elsöprő hulláma elől, az anyaországokban pedig jóléti intézkedésekkel próbált gátat vetni a forradalmi változások előtt. Ha folytak is viták ebben az időszakban az antiimperializmus konkrét tartalmáról vagy az internacionalizmus követelményeiről, a gyakorlati antiimperializmus és internacionalizmus működött, és visszafordíthatatlan változásokat is eredményezett a világban. A hetvenes évtized az imperializmus elleni harc nagy győzelmeinek, új antiimperialista frontszakaszok megnyitásának és megszilárdításának korszakaként vonult be a történelembe. Csak annyiban érték csalódások az imperializmus elleni küzdelem erőit, amennyiben valaki azt gondolta, hogy az imperializmus nem képes új taktikával, megújított erőfeszítésekkel síkraszáll- ni a számára kedvezőtlen folyamatok megállításáért, sőt esetleges visszafordításáért. Ma már nagy irodalma van a hetvenes évtized végén elkezdődött és a nyolcvanas évek elején kibontakozott új imperialista politikának. Sok vita folyik arról, hogy mi ennek az agresszív vonalnak a lényege, hogyan kapcsolódik a megelőző korok imperialista politikájához, melyek a társadalmi, politikai, elméleti gyökerei. Nyilvánvalóan nem lankadó erőfeszítésekre van szükség e politika minden oldalának vizsgálatában, a különböző tőkés körök eltérő reagálásának elemzésében és a szükséges következtetések levonásában. Az nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államokban előtérbe került, szélsőségesen agresszív körök útját akarják állni a világban zajló változásoknak, vissza szeretnék szerezni korábbi erőfölényüket, és zászlójukra tűzték a forradalom erői, elsősorban a szocialista világ és forradalmi ideológiája elleni harcot. E célok érdekéig
