Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 1. szám - FÓRUM - Bognár Gyula: Korunk forradalmi áramlatainak antiimperialista szövetsége a 70-es és a 80-as években
az egyenjogúsitó harcnak az egész világon, főként a nemzeti felszabadító harcoknak.”1 Az antiimperialista erők szövetségének születése, érdekeik összeegyeztetése természetesen csak viták révén lehetséges, hiszen a fő kérdésekben meglévő egybeesés mellett különbségeket is találunk a fő forradalmi áramlatok, illetve az egyes osztagok érdekei, felfogásai, törekvései között. A forradalmi harc logikája azonban éppen azt követeli, hogy a hangsúlyt ne erre, hanem a közös fő ellenség elleni küzdelem legidőszerűbb, mindenki számára fontos kérdéseire tegyük. Hogy ez sikerül-e vagy sem, számos körülményen múlik. Sokat nyom a latban a politikai vezetés művészete - a legfontosabb célok jól időzített meghirdetése, mégpedig a szövetségesek számára is elfogadható módon. Ezzel függ össze, hogy J. V. Andropov az SZKP KB 1982. november 13-i ülésén Leonyid Brezsnyevről megemlékezve mindenekelőtt a párt elhunyt főtitkárának arra a tevékenységére mutatott rá, amit a szocialista közösség, a kommunista világmozgalom összeforrott- ságáért, illetve a nemzeti felszabadító erők, a társadalmi haladás hívei közötti szolidaritásért fejtett ki. Természetesen mindenekelőtt az objektív körülmények befolyásolják a forradalmi erők szövetségét. Lehetnek olyan időszakok, amikor elkerülhetetlenül differenciálódás megy végbe a szövetségesek helyzetében, következésképpen érdekeikben, illetve az érdekek bizonyos elemeiben is. Ilyenkor felélénkülnek a viták, újra és újra egyeztetni kell az érdekeket, megtalálni vagy inkább kölcsönösen elfogadható módon kimunkálni a közvetlen és a távlati politikai célokat. A soksok hadszíntéren folyó gigászi küzdelem egyes frontszakaszain támadásra, máshol védekező taktikára van szükség. Egyes helyen megalkuvásoktól mentes célokat, másutt ésszerű kompromisszumokat követel a harc logikája. Nincs és nem is képzelhető el olyan központ, amely ezt a szerteágazó, lüktető küzdelmet minden pillanatban minden frontszakasz számára előnyös módon tudná vezérelni, s így törvényszerű, hogy fáziseltérésekre, különbségekre kerül sor - különösen akkor, amikor történelmileg új szituációban mindenki újraértékeli helyzetét és lehetőségeit. A hetvenes évekről gyakran úgy írt a polgári sajtó, mint amikor meglazult a forradalmi áramlatok közötti szolidaritás, tovább gyengült a szocialista világ kohéziója, és a nacionalizmus gondolatának előretörésével együtt csökkent az internacionalizmus ereje. Különös örömmel figyelték a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom egységének hiányát, a vitákat a haladó, baloldali mozgalmak között. A forradalmi hullám „megszelídülését” vélték kiolvasni abból a tényből, hogy egyes erős és fontos fejlődő országokban megszilárdultak a kapitalizmus viszonyai, az imperializmus a neokolonializmus révén már-már elveszett pozíciókat szerzett vissza, sőt nemzetközi politikai kérdésekben is támaszkodni tudott harmadik világbeli országok burzsoá vezető köreire. A hetvenes évek valóban sok újat hoztak a világforradalmi folyamat egészének és egyes osztagainak helyzetében. Az enyhülés során a szocialista országok 123
