Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 1. szám - FÓRUM - Kühne, Günther: A világforradalmi folyamat és a békeharc dialektikája a 70-es és a 80-as években
osztályban látták, ismerték fel azt az „önálló hatalmat, amely tudatában van saját felelősségének, és képes békét parancsolni akkor, amikor azok, akik uralkodni akarnak felettük, háborút kiáltanak.”1 Lenin megállapította, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom a béke kérdésében is „a világtörténelem új fejezetét nyitotta meg,” és „első győzelem volt a háborúk megszüntetésének útján”.2 Jelenleg a béke minden eddiginél „aktuálisabb, mindent megmozgató kérdése korunknak.”3 Ez a több mint 60 éve tett kijelentés teljes mértékben érvényes napjainkban is. Történelme során az egész emberiség léte még sohasem forgott veszélyben, még sohasem állt fenn bolygónkon az emberi élet totális kiirtásának veszélye. Ezzel a veszéllyel ma számolnunk kell. A tudományos-műszaki forradalom az előfeltételek megteremtésével lehetővé tette, hogy olyan tömegpusztító fegyvereket és hordozóeszközöket fejlesszenek ki, amelyek - mennyiségük és pusztító hatásuk alapján - bevetésük esetén több mint elegendők ahhoz, hogy a Földön minden élőlényt megsemmisítsenek. Földünkön a tömegpusztító fegyverek borzalmas arzenálja halmozódott fel (csupán nukleáris robbanófejekből annyi, amennyi 1,3 millió Hirosimára ledobott amerikai atombombának felel meg). Az imperializmus agresszív politikájának tulajdonítható, hogy a béke a második világháború óta még sohasem forgott annyira veszélyben, mint napjainkban. Egy újabb világháború megakadályozása az egész emberiség számára létkérdéssé vált. Az Egyesült Államok az atomfegyver-monopólium birtokában az atomfegyvert a katonai erőfitogtatás eszközeként tekintette s használta mindenekelőtt a szocialista országok ellen. „Mindaddig, amíg nekünk, és csak nekünk van atombombánk, rá tudjuk kényszeríteni politikánkat a világra” - mondta az Egyesült Államok egykori elnöke (1929-1933) Herbert C. Hoover.4 Az Egyesült Államok erre a Szovjetunióval szembeni katonai fölényre alapozta a háború utáni doktrínáit. Az átértékelés, a másként gondolkodás fájdalmas folyamata csak akkor kezdődött meg, amikor a nemzetközi erőviszonyok alapvetően megváltoztak a szocializmus és a béke erőinek javára, amikor a Szovjetunió az Egyesült Államokéval egyenrangú katonai potenciálra tett szert. Az imperializmus így arra kényszerült, hogy alkalmazkodjék az alapvetően megváltozott nemzetközi helyzethez. A szocializmus és mindenekelőtt a Szovjetunió létezése és politikája, a kommunista és munkáspártok aktív békeharca, a békeerők világméretű megmozdulásai és az új körülményeknek a tőkés országok mérvadó, a politikai irányvonalat meghatározó körei részéről történő józanabb és reálisabb megítélése eredményeként a 60-as évek végén, a 70-es évek elején fordulat következett be a nemzetközi kapcsolatokban: a hidegháborút az enyhülés folyamata váltotta fel. A hetvenes évek az enyhülés évtizedeként vonultak be a történelembe. A különböző társadalmi berendezkedésű államok békés egymás mellett élésének elvei érvényre jutottak a nemzetközi kapcsolatokban. Elkezdődött a szovjet— 116
