Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 1. szám - Gazdag Ferenc - Kiss J. László: A francia-nyugatnémet kapcsolatok alakulása a hetvenes években
hűséghez tartozik, hogy ez a félelmet keltő közös platform - ha nem is az Európa- politikában - Giscard személyének elutasításában mégis létrejött. A kibővülés azt a kérdést is felveti, hogy vajon nem módosult-e az EK súlypontja, s ezzel nem mérséklődik-e a francia-nyugatnémet együttműködés kitüntetett jellege. A kérdés egyik mozzanata a nyugat-európai háromszög, azaz Párizs, Bonn és London egymáshoz való viszonya. Már az 1963-as francia-nyugatnémet szerződés egy „európai különszövetség” gyanúját keltette Angliában. Franciaországban pedig de Gaulle azt hangsúlyozta, hogy Nagy-Britannia közös piaci belépése az általa kívánt „európai Európát” Franciaország hátrányára teljesen megváltoztatná, tekintettel az angol-amerikai „különleges kapcsolatokra”. Anglia csatlakozása után ez nem következett be, sőt az EK 1980-as mezőgazdasági és halászati vitájában, valamint az angol belpolitikai vitákban világossá vált, hogy Anglia a nyugat-európai integrációban meglehetősen bizonytalan partner. A franciákban és a nyugatnémetekben mindez tovább erősítette az együttműködés fontosságát. Az európai kérdéseket tekintve Bonn és Párizs, illetve London felelőssége „nem szimmetrikus”, és a kontinentális kapcsolatokra mindig érzékeny angolok a francia-nyugatnémet együttműködést értékelve, egy új „Reich européen” küszöbönálló kialakulását tartották lehetségesnek.21 A keleti politikák viszonya A francia és a nyugatnémet külpolitika fejlődésében a keleti politikák dinamikája, történelmi funkciója és helyiértéke, valamint osztály tartalma és célrendszere jelentős párhuzamosságokat, de nem kevésbé nagy különbségeket is mutat. Történelmi okok miatt a nagyobb utat az NSZK tette meg, minthogy az „érett”, szerződéses Ostpolitik annak a „külpolitikai normalitásnak” a beteljesítője volt, amely Franciaország esetében történelmileg sohasem cél, hanem természetadta feltétel volt. A hatvanas években a de Gaulle által kialakított enyhülési politika egyik központi mozzanata az a törekvés volt, amely szerint a német kérdés megoldását a Szovjetunióval való párbeszéd útján kell keresni. A nemzeti függetlenség és az európai területi status quo biztosításának francia politikáját az atlanti vonalat követő NSZK bizalmatlansággal figyelte. A jelenség oka a két ország keleti politikájának és annak az általános külpolitikai stratégiába való illesztésének fáziskülönbségeiben rejlett. Alapvetően ez volt a magyarázata annak, hogy az 1963-as francia-nyugatnémet szerződés megkötése ellenére a kétoldalú kapcsolatok a várt javulás helyett „ugrásszerűen” megromlottak.22 A hatvanas évek elején az NSZK szempontjából a keleti politika az ún. Né- metország-politika közvetlen eszköze volt, amely később szükségszerűen sajátos önértékkel és önmozgással rendelkező politikának bizonyult. Ennek megfelelően a keleti politika mint az európai status quo fokozatos elismerése az NSZK önelismeréséhez és ennek megfelelően az adenaueri proviziórium-ideológia feladásához 78
