Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 5. szám - SZEMLE - Aczél Endre: Vázlat a „thatcherizmus”-ról
Ehhez árstabilitásra van szükség. A monetarista gondolkodásnak az a kiindulópontja, hogy a kormánynak a pénzkínálat (-kiáramlás) szigorú kordában tartásával kell az árstabilitásról gondoskodnia. A kapitalista gazdálkodásban a pénzkínálat szabályozása történetesen azoknak a kevés dolgoknak az egyike, amelyeket a kormányok valóban ellenőrzésük alatt tarthatnak. „Feltéve, hogy eléggé eltökéltek” - teszi hozzá Andrew Gamble. A monetarista elismeri és rögzíti a pénzkiáramlás szabályait, de tagadja, hogy annak köze volna olyan reálgazdasági jelenségekhez, mint a gazdasági növekedés vagy a munkanélküliség. Ezeket a piac szüleményeinek tartja, és megelégszik azzal a szillogizmussal (amit egyébként maga teremtett), hogy ha a piac egészséges — erről a szilárd pénz gondoskodik -, akkor automatikusan megindul a növekedés, a munkanélküliség stb. „természetes” arányúvá válik. Ugyanez más oldalról nézve annyit jelent, hogy a költségvetés az állam kezében nem lehet eszköze a gazdasági folyamatok szabályozásának, azaz a monetarista a költség- vetési politikát alkalmatlannak tartja a növekedés serkentésére vagy a munka- nélküliség leküzdésére. A kérdéskomplexum emberi oldala nem foglalkoztatja, abban az értelemben végképp nem, hogy - a keynesi séma szerint - közpénzekből fedezett közcélú beruházásokkal próbálja felszívatni az állástalanok képtelenül nagyra nőtt seregét. A monetarista, szembekerülve a pénzkínálat bővülésének megakadályozását szolgáló két fő lehetőség közötti választással, az „adóemelés vagy kiadáscsökkentés” dilemmájával, habozás nélkül az utóbbit választja. Ez abból a felfogásából következik, amit az államról, az állam szervező tevékenységéről, illetve annak korlátozásáról vall. A monetarista tehát azzal áll a közvélemény elé, hogy adócsökkentést kínál. Ennek az ígéretnek a hallatlan népszerűségét legfeljebb az csökkenti, hogy az érintettek - elsősorban (ha nem kizárólag) a bérből és fizetésből élők - sejtik, hogy amit itt nyernek, azt különféle jóléti szolgáltatások megvonásán elvesztik, mert az adócsökkentés révén kieső jövedelmeket a kormánynak - változatlan színvonalú kiadásokat feltételezve - valahonnan fedeznie kell. (Természetesen egész más a helyzet azokkal, akik a jóléti szolgáltatásokat nem veszik igénybe, nem szorulnak rájuk - ez azonban már a rendszer logikájából fakad.) Mindemellett van egy jelentős különbség, ami az adócsökkentést és a szociális kiadások megnyirbálását egymástól elválasztja. Nevezetesen az, hogy míg az előbbi azonnal, az utóbbi csak fokozatosan, „rátartással” valósul meg - a megkönnyebbülés tehát ideig-óráig jelen van. Thatcher asszonynak is határozott sikere volt 1979-ben, amikor az adók könnyítését helyezte kilátásba. Ugyancsak eredménnyel járt a másik ígéret, amit a hatalomra igyekvő konzervatívok a munkáspárti kormányzásban csalódott tömegeknek tettek: a jövedelmi politika (a bérplafonok) eltörlése. Tekinthetnénk mindkettőt színtiszta taktikának, fogásnak. A monetarizmus ideológiája szempontjából azonban magától értetődő az összefüggés, hogy 1. az 74
