Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 5. szám - Balázs József: Ellentétek az atlanti szövetségen belül a nyolcvanas évek elején
A szövetség veszélyes szakítópróbának lesz kitéve, ha ez a helyzet a nagyobb belátás révén nem változik.”2 Bár nagyon találó Dönhoff e megállapítása, az atlanti szövetség a tényleges ellentétekkel és vitákkal együtt sincs azonban még szakítópróbának kitéve, mivel a szövetség két szárnya - az Egyesült Államok és Nyu- gat-Európa - kölcsönösen egymásra van utalva, s ezen a viszonyon belül Nyugat- Európa biztonságpolitikai érdekei kényszerűen tolerálják az amerikai külpolitika nyugat-európai érdekeit is sértő tévedéseit, rögtönzéseit. Ezért nem tudja „felbomlasztani” az atlanti szövetségi rendszert az a reagani külpolitika sem, amely a „parancsolási módszereket” részesíti előnyben saját szövetségeseivel szemben is. Viszont csökkentheti - akaratán kívül - a szövetségi rendszer hatékonyságát. Nyugat-európai szakértők elsődlegesen és alapvetően három strukturális kérdésben jelölik meg azokat a problémákat, amelyek gondot okoznak az „Egyesült Államok barátainak, és nyugtalanítják ellenfeleit”. Ezek a következők: i. Az Egyesült Államok külpolitikája korábbi kiszámíthatóságának jó részét elveszítette. Ez egyrészt abból adódik, hogy Eisenhower óta egyetlen elnök sem töltötte már ki teljesen a két hivatali időt, amelyet számára az alkotmány engedélyez. A rövid hivatali idők gyors ingalengésekhez vezettek. Másrészt a kongresszus aláásta az ország külpolitikai kiszámíthatóságát: meghiúsította az amerikai-szovjet kereskedelmi egyezményt, és zátonyra futtatta a SALT-II. szerződést, z. A külpolitikai véleménykülönbségek az évek folyamán intézményessé váltak - a Külügyminisztérium és a Nemzetbiztonsági Tanács egymásmellettiségében és egymásellenisé- gében. Elvi hiba van az amerikai politikai döntéshozatal gépezetében. Ennek következtében nem is működhet komoly súrlódások nélkül, ameddig a „kapitány és az ellenkapitány ugyanabba a szintbe van beépítve”. 3. Az elnökök legalább 1974 óta külpolitikai újoncok voltak, hol az egyik, hol a másik tanácsadó befolyása alá kerültek. A legtöbbször olyan döntéseket hoztak, amelyek nem álltak kapcsolatban az egésszel, amelyek gyakran nem illettek össze, és ezért az alapvető problémák, konfliktusok tisztázatlanok maradtak.3 Az amerikai politikai döntéshozatal struktúrájára vonatkozó ezen értékelést- kiegészítve a különböző lobbyk szerepével - el lehet fogadni. De az atlanti szövetségen belüli ellentétek, viták okait, motivációit ennél szélesebb területen kell keresni. A második világháború befejezése után Nyugat-Európa társadalmi (tőkés identitás), gazdasági, politikai és katonai talpraállításában az Egyesült Államok meghatározó szerepet játszott. Az ezen a bázison létrejött szövetségen belül senki sem vitatta - nem vitathatta - az amerikai hegemóniát és diktátumot. A fejlődés következtében azonban megváltoztak a szövetségen belüli erőviszonyok. Változatlanul az Egyesült Államok maradt az egész tőkés világ vezető hatalma, de közben megerősödtek a szövetségesek is, mindenekelőtt gazdaságilag. Szükségszerűen megfogalmazódtak Nyugat-Európa önérdekei is, és ezek - nem feltétlenül alapvető kérdésekben, nem az elszakadás vagy a totális szembekerülés igényével- elkerülhetetlenül konfrontálódtak (és a jövőben is konfrontálódnak) az Egyel9
