Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)

1982 / 1. szám - Gazdag Ferenc - Kiss J. László: A francia-nyugatnémet kapcsolatok alakulása a hetvenes években

két ország közös érdekeinek közvetítésében és intézményesítésében, s jelentős ha­tást gyakorol a nyugati szövetségi rendszer strukturális fejlődésére is. A második világháború után az NSZK a nyugat-európai egyesülés támogatá­sát nélkülözhetetlen eszköznek tekintette, hogy a megszállási intézkedésekben ki­fejeződő függőségét és az ennek megfelelő egyoldalú szerepét diszkrimináció­mentes szerződésekkel mérsékelje, illetve megszüntesse. Míg a többi nyugat­európai ország számára az egyesített Nyugat-Európa megvalósítása a szuvereni­tási jogokról való több-kevesebb lemondással volt azonos, addig az NSZK számá­ra a szupranacionalizmus kínált lehetőséget a nagyobb nemzeti szuverenitás és a nyugati politikai rehabilitáció megszerzéséhez. A nyugat-európai egyesülés azon­ban nem csupán az NSZK-nak ígért politikai biztonságot, hanem Franciaország­nak és a többi nyugat-európai országnak is az NSZK feltételezett revíziós törek­véseivel szemben. Az egységes Nyugat-Európa megteremtését célzó különféle javaslatok (Montánunió, Európai Védelmi Közösség, Nyugat-európai Unió) közös mozzanata volt, hogy a hidegháborús Nyugat-Európa gazdasági és kato­nai potenciáljának megerősítésén kívül az NSZK gazdasági és katonai erejét mul­tilaterális keretbe ágyazzák és ily módon ellenőrizzék.9 Sajátos módon az NSZK kül- és biztonságpolitikáját megalapozó, 1955-ben ratifikált párizsi szerződések a szuverenitási jogok biztosítása mellett azok egyidejű korlátozását is tartalmazzák. A három nyugati nagyhatalom - közöttük Francia- ország - különleges jogokat és felelősséget nyert „Berlint és Németországot, mint egészet illetően”.10 A nyugat-európai integrációnak az NSZK ellenőrzésén kívül Franciaország számára más funkciói is voltak. A gyarmatbirodalom összeomlásával az 1960-as évek elejére a francia világpolitikai szerepvállalás addigi alapjai eltűntek, és 2. gran­deur megőrzéséhez, a bármi áron is biztosítandó függetlenséghez más támasztéko­kat kellett keresni. De Gaulle óta a legfontosabb támaszték Nyugat-Európa lett, amelyet a tábornok és utódai ugyan különbözőképpen, de lényegében azonos céllal igyekeznek olyan világpolitikai tényezővé tenni, amelynek befolyásolásával, irá­nyításával a francia kezdeményezések végrehajthatók, s a francia pozíciók védhe­tők maradnak. A hatvanas évek elejétől a francia Európa-politikát az a törekvés hatja át, hogy Franciaország közvetítsen a két világrendszer között, és ez a célkitűzés határozza meg a szükséges eszközök megszerzésének igényét is: az önálló atomütőerő meg­teremtését és fenntartását, a francia függetlenség ismételt kinyilvánítását, a nagy­hatalmi célokat alátámasztani hivatott presztízstervek megvalósítását, a nemzet- gazdaság állami eszközökkel való megerősítését, s nem utolsósorban az EK-nak mint a francia politika meghosszabbításának a kezelését. E gaulle-ista stratégia fogalmazta meg, hogy Franciaország tartsa fenn kiváltságos közvetítő funkcióját a német kérdésben és az enyhülési politikában, és hogy a nyugat-európai-atlanti kapcsolatokban törekedjék a legmesszebbmenőkig érvényesíteni az európai külön- érdekeket. A tábornok által javasolt független „európaiság” stratégiája azonban 68

Next

/
Oldalképek
Tartalom