Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Makai György: A szaúdi kapcsolat (Tamás Antal)
a királynak és a tanácsnak. A király pedig bármelyik minisztert rendelettel visszahívhatja. Meg kel! azonban azt is jegyezni, hogy helyi és regionális szinten tartományi (illetve helyi konzultatív) tanácsokat szerveztek, amelyek feladatköre kiterjed a közegészségügy fejlesztésére, az infrastruktúra kiépítésére, az ipar és a mezőgazdaság fellendítésére, a közmunkák megszervezésére. Az alsóbb szintű demokratikus jellegű szervek létrehozását azonban nem követi az országos szintű hatáskörrel rendelkező hasonló intézmények életre hívása: ez ugyanis ellenkeznék a belső reformokat illetően követett halogató stratégiával. Már utaltunk arra, hogy Fej szál Szaúd-Arábiájában mekkora szerepet játszottak a vallási erők (amelyek hatalma, befolyása azóta sem csökkent). Ennek érzékeltetésére elegendő arra utalni, hogy a jogalkalmazás (vagyis a bíróságok) teljesen a papok kezében van, s e tevékenységükben nagyfokú függetlenség illeti meg őket. Jelentős belpolitikai erő a vallási rendőrség is, amely a napi imák abszolválásának ellenőrzését, valamint az alkoholfogyasztás, a prostitúció és a szerencsejátékok üldözését tekinti küldetésének. A vallási erők egyik legfőbb törekvése (amely a kormány és a királyi család messzemenő támogatásával találkozik) a tömegek depolitizálása, vagyis a lakosság távol tartása a „felforgató eszméktől”. Fejszál tevékenységének kétségkívül legeredményesebb területe a gazdaságpolitika volt. Bátyja uralkodása alatt a hatalmas (bár mai mértékkel mérve szerény) olajjövedelmeket a király és családjának tagjai fényűző fogyasztásának, esztelen tékozlásának fedezésére fordították, s az ötvenes évek végére a gazdaság a csőd szélére jutott. E magatartás tarthatatlansága társadalmi téren is megmutatkozott : elősegítette a nasszeri nacionalista eszmék terjedését, a radikális fiatal értelmiségiek fellépését. Fejszál uralma kezdetén az ország gazdasági struktúrájának egyoldalúsága ijesztő volt: a szaúdi ipar (az olajat leszámítva) mindössze hétezer embert foglalkoztatott! Ilyen körülmények között nyilvánvaló volt, hogy ,,... az államnak kell a kezébe vennie az ország fejlesztését, mert ellenkező esetben sohasem születik meg a modernizálás alapját jelentő infrastruktúra, s továbbra is fennmaradnak azok a kiáltó társadalmi ellentétek, amelyek tápot adnak a nasszerista nacionalizmusnak”, (no. 1.) Fejszál tehát sajátos „királyi államkapitalizmussal” ellensúlyozta a nasszeri radikális államkapitalizmust. El kell ismerni, hogy Fejszál uralkodásának éveiben valóban jelentős eredményeket ért el a szaúdi gazdaság, bár igazi frontáttörésre nem került sor. Mégis impozánsak például a közoktatás és az egészségügy területén elért sikerek: a korábbi marginális iskolázást annyira sikerült felfejleszteni, hogy 1975-ben már a tanköteles fiúk kétharmadát, a lányok egyharmadát beiskolázták. Ugyancsak ebben az évben már 1900 orvos és 4000 ápoló ingyenes egészségügyi ellátásban részesítette az egész lakosságot! Fejszál erőfeszítései ellenére, Szaúd-Arábia még Khaled trónra kerülésekor, vagyis 1975- ben is szegény ország volt, vagy inkább elmaradottnak volt nevezhető. Ennek felismerésén alapult a következő ötéves terv, amelyik a voluntarista gazdaságfejlesztési programok iskolapéldája: 146 Mrd dollárt kívántak beruházni a szaúdi gazdaságba. Ez az összeg még a (közismerten a sah bukásához vezető) iráni erőltetett iparosításhoz felhasznált tőkét is messze meghaladja, pedig Irán lakossága legalább hatszorosa Szaúd-Arábiáénak 1 (Hogy pontosan hányszorosa, az azért nem tudható, mert az arab országban a lakosság lélekszámát államtitokként kezelik.) E terv irrealitása nyilvánvaló volt már elfogadásakor, de a gyakorlatban is bebizonyosodott teljesíthetetlen volta: a beruházásokhoz szükséges importárukat először a kikötők nem tudták fogadni, majd (új kikötők építését követően) az úthálózat lett a legszűkebb keresztmetszet. A „bonan- zával” Szaúd-Arábiában is együtt járt a spekuláció, az infláció és a mérhetetlen pazarlás, amelynek egyik megnyilvánulási formája a korrupció hihetetlen terjedése. A fő fejlesztési akadályt azonban mégis a munkaerő képezi, amely nemcsak képzettségében, de puszta mennyiségében is messze elmarad az igényektől. A munkaerő kereslete és kínálata közötti ellentmondást nagymértékű munkaerőimporttal oldják föl a szaúdiak, de a vendégmunkások aránya már politikai dimenziójú instabilitást, illetve annak veszélyét idézi föl. A szaúdi hadsereg korántsem olyan erős, mint az iráni volt a sah idején, de az amerikai propaganda hatására, a „szovjet veszélytől” tartva a fejlesztési tervek e téren is óriásiak. Például az 1979-80. évi költségvetés 14,1 Mrd dollárt irányozott elő katonai célokra. Eszerint egy főre (a vendégmunkásokat is ide számítva) 2000 dollár katonai kiadás jutott, míg az Egyesült Államokban 520. (140.1.) A fegyveres erők és a félkatonai alakulatok létszámára vetítve ezt az összeget, még megdöbbentőbb az eredmény: egy emberre 233 000 dollár jut, tízszer annyi, mint amennyi a sah nagy 157
