Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 2. szám - TÁRSADALMI ÉS ELMÉLETI KÉRDÉSEK - Kiss J. László: Külpolitika, fegyverkezés és biztonságpolitika
szakítva a „zavarosnak” és „bizonytalannak” minősített détente fogalmával, új kategóriákat gyártottak. Főként Nyugat-Európában nagy általánosságban abban egyetértenek, hogy az enyhülésre mint a modus vivendi politikájára törekedni kell, azonban a fogalom és a folyamat konkrét tartalmáról már eltérnek az álláspontok. Egyes megközelítések hangsúlyozták, hogy a kibékithetetlen ideológiai megosztottság következtében az enyhülés csupán a hidegháború latens szakasza,2 mások az ideológiai „leszerelés” szükségessége alapján a depolitizált és dezideolo- gizálódott kelet-nyugati funkcionális kapcsolatok mintájaként értelmezik, kiemelve, hogy az enyhülésnek mint a rendszerközi konfliktus integrációs folyamatának a kölcsönös függőség növekvő rendszerében, a „világbelpolitika” szintjén kell megvalósulnia, illetve kiteljesednie.3 Valójában az ideológiai tényező csökkenő szerepét feltételező és a kölcsönös függőséget „világtörvénynek” tekintő felfogás alkalmassá vált arra - különösen az amerikai külpolitikában -, hogy az interdependenciára történő hivatkozás a partikuláris érdekek hordozójaként maga is ideologikus szerepet töltsön be.4 Más felfogás nyiltan annak ad kifejezést, hogy az enyhülési folyamat következményeiben önmagát semmisíti meg, és saját ellentétébe csap. Eszerint az enyhülés ugyan hozzájárult a nemzetközi kapcsolatok bizonyos fokú demokratizálódásához, azonban a kelet-nyugati kapcsolatokat „instabillá” és átláthatatlanná tette, szemben a hidegháborúval, amely a polarizált, tömbök közötti megosztottságában sohasem ellenőrizhetetlen, hanem szilárdan kézben tartott, „igazgatott” konfliktus volt.5 A nyolcvanas évek kezdetén nem hiányoznak azok a nyugati értelmezések sem, amelyek az enyhülés fogalmával szemben a konfliktusmegelőzés, a keletnyugati kapcsolatok stabilizációja és az erőn alapuló új vagy realista egyensúlypolitika kifejezéseinek adnak elsőbbséget. Ezek az értelmezések megőrizték a klasszikus enyhüléspolitika egyik központi elemét, nevezetesen a nukleáris konfliktus megakadályozásának gondolatát, s lehetőség szerint az eszkalációval fenyegető, atomküszöb alatti konfliktusok megelőzését is. Ugyanakkor ezekben a felfogásokban különböző formában megjelent a hidegháborús visszaszorítási doktrína geopolitikai megfontolása a Nyugat szempontjából kedvezőtlennek ítélt erőviszonyok megváltoztatására, továbbá a megszakítható kelet-nyugati gazdasági kapcsolatok alternatívájának a gondolata is.6 Mások arra a következtetésre jutottak, hogy a biztonsági szükségletek politikai eszközökkel történő kielégítése nem hozta meg a kívánt eredményt. Egyesek aláhúzták, hogy a fegyverzetellenőrzési és a leszerelési kísérletek a fegyverkezési dinamikát érintetlenül hagyták, sőt paradox módon a fegyverkezés minőségi fejlesztése tovább fokozódott.7 Sőt egyes kritikusok azt emelték ki, hogy a fegyverzetellenőrzés mint diplomáciai eszköz a leszereléshez vezető utat tűzte ki célul, s tulajdonképpen magával az általános leszerelés eszméjével került szembe. Számos békekutató felvetette, vajon lehetséges-e a leszerelés átfegyverkezés útján, azaz van-e a katonai védelemnek olyan formája, amelyet senki sem érez fenyegetésnek. 22
