Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 2. szám - TÁRSADALMI ÉS ELMÉLETI KÉRDÉSEK - Kende István: A katonai tényező a nemzetközi osztályharcban
A lényegen azonban ez nem változtat: a katonai szféra a fejlett tőkés országok stratégiájában, következésképp a nemzetközi erőviszonyok alakulása szempontjából napjainkban, amikor a békés egymás mellett élés már egyszer elfogadott elveit megkísérlik felrúgni, az enyhülés lehetőségeit eltorlaszolni, megnövekedett fontossággal bír. Ez az a szféra, ahol elsősorban igyekeznek a kialakult erőegyensúlyon változtatni. E téren kísérlik meg a kitörést abból a helyzetből, amelyre kényszerítve, kárhoztatva érzik magukat, s amely helyzet néhány éven keresztül kedvezett a forradalmi erők előretörésének. A haladó erők győzelmei, a forradalmi erők előnyomulása, illetve - ami ezzel egyértelmű - a reakció erőinek veresége vagy visszaszorulása önmagában megnöveli a kísértést arra, hogy mindezekre a katonai szférában, a katonai erőviszonyok megváltoztatásával válaszoljanak. A szocialista közösség, elsősorban a Szovjetunió, nagyon súlyos áldozatok és lemondás árán érte el a globális katonai erőegyensúly megteremtését, amely része a szélesebben értelmezett egyensúlynak. Célja ennek az elért egyensúlynak a megőrzése, megszilárdítása, hogy azt katonai és általános értelemben se változtathassák meg a haladó erők kárára. Az erőviszonyok gazdasági és katonai szférája között azonban lényeges eltérések állnak fenn. Gazdasági síkon feltétlen cél a szakadatlan erősödés (aminek az átmeneti megtorpanások, az időnként csak konszolidálásra, belső gazdasági egyensúlymegőrzésre irányuló szakaszok is részét képezik), tekintet nélkül a szembenálló rendszer gazdasági helyzetére, lendületére vagy esetleges válságára. Ez persze nem jelenti azt, hogy törekvéseink megvalósíthatósága független volna a másik fél helyzetétől. Napjainkban elegendő leckét kaptunk a gazdasági folyamatok összefonódásából és egymásrautaltságból is. Mindez azonban nem érinti törekvésünk elvi vonulatát: feltétlenül erősödni a gazdasági szférában, ami elvileg a másik világtól független feladat. A katonai tényezőnél nem ugyanez a helyzet. Nem mintha itt nem volna parancsoló szükségszerűség az erő és annak növelése. A mai egyensúlyhelyzetben azonban egy fontos és sajátos, részben újszerű elemmel találkozunk. A főerők az egymás elpusztításához szükséges fegyvereik többszörösével rendelkeznek. A felhalmozott nukleáris robbanókészlet (körülbelül egymillió hiroshimai- nak megfelelő erejű bomba), akkora mennyiség, hogy az első, hiroshimai robbanás után - harmincöt éven át - naponta 78 „hiroshimai” bombát robbanthatott volna fel az emberiség. A nukleáris fegyverzet gyarapítása mind mennyiségileg, mind minőségileg csak annyiban parancsoló szükségszerűség - annyiban viszont feltétlenül az -, amennyiben és amennyire a másik fél gyarapít. Gazdasági síkon a fejlődés visszafogása káros, és nyilvánvalóan veszélyezteti a haladást általában, hiszen a versengés célja a szükségletek jobb kielégítése, a kapitalista rendszer feletti győzelem kivívása. A katonai szférában a fegyverkezés közös akaratból való korlátozása közös érdek lenne, nem kellene érintenie a kialakult egyensúlyt, és lehetővé tenné 16
