Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 2. szám - TÁRSADALMI ÉS ELMÉLETI KÉRDÉSEK - Kende István: A katonai tényező a nemzetközi osztályharcban
a clausewitzi tételhez: a háború „. . . a politikai érintkezés továbbfolytatása és annak végrehajtása más eszközökkel”.4 A hadsereg és felszerelése pedig annak egyik potenciális és készenlétben tartott eszköze, az adott, a vezetés által meghatározott politika erőszakos jellegű „folytatásának” végrehajtója. A hadsereg mint intézmény és társadalmi tényező, a társadalom egyik szektora, az osztályokból álló társadalom és a nemzet része. Ez bizonyos értelemben kettős jelleget ad e tényezőnek, elsősorban az ellentétes osztályokból álló társadalmakban. A hadsereg egyes tagjai osztályokhoz kötődnek, mint egész, mint intézmény viszont a hadsereg nemzeti törekvéseket kifejező (és végrehajtó, védelmező) tényező. Ez a kettősség gyakran okoz vagy okozhat konfliktusokat, népen és hadseregen belüli feszültségeket. Ez olyan politikai-morális faktor, amely kérdésessé teheti válságok, feszültségek idején a hadsereg „alkalmazhatóságát” a nemzeti (vagy annak hirdetett, annak vélt) célok elérésére. Ez is mutatja, hogy még a fejlett technika korában is kiemelkedő a fontossága az emberi tényezőnek, azoknak az emberi tudati elemeknek, amelyek bizonyos esetekben különös nyomatékkai válnak „anyagi erővé”. II. A fejlett tőkés országok fő törekvése a katonai faktort illetően az erőfölény megszerzése, illetőleg a visszaszerzése. Az a fordulat, hogy a Szovjetunió katonai téren „beérte” az imperialista potenciált, megtörte katonai monopóliumait, új helyzetet teremtett. Felmérte ezt természetesen az imperialista fél is - ám ebből többféle következtetésre lehetett jutnia. A hetvenes évek közepén az e felismerésből fakadó következtetések, úgy tűnik, józanabbak voltak, mint napjainkban. „A valóság egész egyszerűen az - mondta Kissinger egy 1975 decemberében tartott bizalmas, az Egyesült Államok nagyköveteinek szóló, csak később „szellőztetett” előadásában -, hogy miután a Szovjetunió szuperhatalommá vált, mi a békés egymás mellett élésre vagyunk kárhoztatva. így a lényeges az, hogy az enyhülés nem a hangnem enyhítését jelenti, hanem kapcsolataink hosszú távú megjavítását egy nyilvánvaló szuperhatalommal. És ezzel a helyzettel valamennyi amerikai elnöknek szembe kell néznie, bármi legyen is a neve”5 (kiemelés tőlem - K. I.). Ez az elemzés világos. Mint ahogy világos az is, hogy az elemző kényszer- helyzetet érez: „kárhoztatott” pozíciót. Ha tehát egy elnök („bármi legyen is a neve”) úgy véli, hogy módja nyílik e „kényszerhelyzetből” kilábalni, megkísérli azt. Nem lenne imperialista politikus, ha nem így tenne. Hogy reálisan mér-e, hogy elemzésében, illetve következtetéseiben túlteng-e a vágy (a „wishful thinking”) a valósággal szemben - ez már más lapra tartozik. De hogy van olyan helyzet, amelyben az amerikai kormányzat megpróbál a kárhoztatott helyzetből kitörni, azt eléggé bizonyítja (a logikai következtetés mellett) napjaink története is.
