Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 1. szám - Kereszty András: Közel-keleti útkeresés
szerep betöltésére, valamint Szaúd-Arábia, Iránnál mérsékeltebb együttműködési készségével. Ez volt az az időszak, amikor a britek felszámolták jelenlétük utolsó maradványait „Szueztől keletre”, és az Egyesült Államok - az 1950-es, 1960-as évek politikájának megfelelően - korlátozott erővel benyomult az övezetbe, hogy „kitöltse a vákuumot”. Számos tény indokolta tehát, hogy Washington a Közel- Keleten elsősorban az öböl térségére figyeljen. A térség nyugati részén, a közel-keleti konfliktus szívében viszonylag egyszerű volt a képlet: a Szovjetunióval jó kapcsolatban álló Egyiptom és az egyetlen amerikai szövetséges Izrael között feszült volt a viszony, és semmiféle jel sem mutatott arra, hogy az amerikai politika számára itt új lehetőségek nyílnak. A két nagyhatalom között kibontakozó tárgyalások sem Moszkvát, sem Washingtont nem tették érdekeltté abban, hogy egy kirobbanó háborús válság ezt a kezdődő együttműködést megzavarja. Az Anvar Szadat által elindított 1973-as háború, majd Kissinger amerikai külügyminiszter ingázása (az egyiptomi-amerikai diplomáciai kapcsolatok háború utáni helyreállítása után az Egyesült Államok számára lehetővé vált, hogy Kairóban és Tel Avivban is tárgyaljon), a romló szovjet -egyiptomi viszony és végül Szadat 1977-es jeruzsálemi utazása, a Camp David-i amerikai-egyiptomi-izraeli hármas partneri viszony kialakulása előre nem látott lehetőségeket kínált Washingtonnak. A szadati fordulat váratlanságára jellemző, hogy 1973-tól 1977-ig három elnök - Nixon, Ford és Carter - habozott, éljen-e az egyiptomi meghívással. A Kairó által szorgalmazott fegyverszállítások (a szovjet haditechnika felváltására) késtek, Egyiptom gazdasági segítését Washington a gazdag olaj államokra hagyta, és Szadat nem tartozott a partnerek sorába. A jeruzsálemi látogatás - amelyet Szadat azért kezdeményezett, hogy megakadályozza a két nagyhatalom közös békeerőfeszítéseit az 1977. október elsejei szovjet-amerikai közös nyilatkozat után (amely egyértelműen a Szovjetunió ismételt bekapcsolódását jelentette volna a rendezési folyamatba) - Kairó feltétlen szövetségesi hűségét demonstrálta. Ekkor az Egyesült Államok (néhány heti habozás után) rálépett a felkínált útra. A szadati politika kínálta lehetőség végső összevetésben azonban inkább zsákutca volt Washington számára. Az arab országok egységes szembefordulása Szadat kezdeményezésével már kezdetben idejekorán megmuttatta ezt. Washington ugyanis az új stratégiai szövetség lehetőségének a bűvöletében nem végezte el annak logikus elemzését, mi a reális lehetősége Egyiptom és Izrael tárgyalásainak. Az arab fővárosokban az első perctől kezdve világos volt, hogy szó sem lehet az általános rendezéshez vezető első lépcsőfokról, mivel a Begin vezette Izrael a palesztin kérdésben a lényegi problémákon semmit sem akar és semmit sem fog változtatni. Az egyetlen lehetőség az, hogy Egyiptomnak a közös arab frontból való kiválását Izrael a Sínai-félsziget visszaadásával jutalmazza. Pusztán Egyiptom megszállt területeinek kiürítéséért pedig egyetlen arab ország sem volt hajlandó Kairó mellé állni. Ily módon azt, amit Washington az egyiptomi kapcsolat révén nyert, elvesz100
