Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 1. szám - Dobozi István: Gazdasági konfliktusok Fekete-Afrikában
Nigériában például az 1967-1970 között dúló polgárháborút igyekezett arra felhasználni, hogy megvesse lábát az országban, s ellenőrzése alá vonja Nigéria gazdag kőolajmezőit. A polgárháborúban a szakadár Biafrai Köztársaságot támogatta, míg Nagy-Britannia a szövetséges csapatokat. A szakadár állam leverése után Franciaországnak nem kis diplomáciai erőfeszítéseket kellett tennie ahhoz, hogy normalizálja kapcsolatait a nigériai kormánnyal, s megőrizze pozícióit Nyugat-Afrikában. A kiterjedt „különleges” afrikai kapcsolatokkal nem rendelkező EK-orszá- gok (különösen az NSZK, Olaszország és Hollandia) a „globalizációt” hangsúlyozzák az Afrika-politikában, s ellenzik azt, hogy a Közösség intézményeit egyes tagországok (különösen Franciaország és Anglia) különleges afrikai kapcsolataik fenntartására használják. Különösen az NSZK helyezkedett szembe Franciaország sajátos Afrika-politikájával, s a zárt preferenciális övezetek helyett az egész kontinensre (sőt az egész harmadik világra) kiterjedő „liberalizációt” szorgalmazza. A nyugatnémet gazdasági behatolást Afrikában nyilvánvalóan korlátozzák a korábbi gyarmatok és gyarmattartók közötti hagyományos gazdasági kötelékek, tehát a globális liberalizáció előmozdítása érdeke a versenyképes nyugatnémet gazdaságnak. Az EK intézményesített „euro-afrikai” törekvéseinek felerősödése a hetvenes években jórészt egybeesik Afrika gazdaságstratégiai jelentőségének felértékelődésével az Egyesült Államok számára. A két imperialista erőközpont Afrika-politikájában ezért több ellentét tapasztalható, mint korábban. A kontinens gazdaságstratégiai felértékelődése az Egyesült Államok számára elsősorban abból a kényszerből fakad, hogy a kontinens stratégiai fontosságú ásványi nyersanyagaira egyre fokozottabban van szüksége. Az Egyesült Államok a hetvenes években sikeresen bővítette afrikai gazdasági kapcsolatait a kontinens ásványi erőforrásainak, különösen pedig a kőolajnak a megszerzése végett. A hetvenes években az Egyesült Államok a másik két imperialista erőközpont rovására rendkívül nagy mértékben növelte (az 1972. évi 9,6 százalékról 1978-ra 28 százalékra) részarányát az afrikai fejlődő országok exportjában (1. táblázat). Míg a hatvanas évek közepén (1966-ban) az afrikai fejlődő országok fejlett tőkés országokba irányuló nyersanyag- és energiahordozó-exportjának csupán 6 százaléka jutott az Egyesült Államokba (78,4 százalék az EK-ba, 4,2 százalék Japánba), addig egy évtizeddel később (1975-ben) már ennek csaknem négyszerese, 22,3 százalék (EK 64,1 százalék, Japán 4,5 százalék).3 Az Egyesült Államok teljes importjában szerepelnek a legnagyobb súllyal az afrikai fejlődő országok, s a részarány-növekedés alapvetően a hetvenes években történt. (Hozzátehetjük ehhez még, hogy ez a részarány-emelkedés részben annak tulajdonítható, hogy az Egyesült Államok innen származó behozatalában az energiahordozók nagyobb arányban részesednek, mint az EK-éban, s így az olajárrobbanás hatása hangsúlyozottabban jelentkezik az amerikai importban.) 85
