Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 5. szám - Fülöp Mihály: Franciaország és Közép-Kelet-Európa
FÜLÖP MIHÁLY Franciaország és Közép-Kelet-Európa Francois Mitterrand elnökké választása, a baloldal választási győzelme új korszak kezdetét jelentette Franciaországban. A változás máris érződik a belpolitika szinte minden területén. A kérdés az, hogyan érvényesül ez majd a külpolitikában, és milyen hatással lesz a bennünket közelebbről érdeklő kelet-nyugati kapcsolatok felfogására, Franciaország és a szocialista országok viszonyára. Vagy talán a Le Monde1 vezércikkírójának volna igaza, aki az új kormány külpolitikáját egyfajta „idealista gaulle-izmusnak” tekinti, és a külpolitika folytonosságát hangsúlyozza? A hatalomra jutott baloldal politikáját még korai volna megítélni, de a francia külpolitikát meghatározó érdekeket, érzelmeket és hagyományokat, az előzményeket érdemes vizsgálat tárgyává tenni. Mit jelent Franciaországnak Közép- és Kelet-Európa ? Ha visszatekintünk a századunk két nagy világégése, az első és a második világháború utáni korszakban Közép- és Délkelet-Európában betöltött francia külpolitikai szerepre, a két helyzet közötti ellentmondás azonnal szembetűnik. A versailles-i békerendszer egyik megteremtője, a közép- és kelet-európai status quót szövetségi rendszerrel védelmező nagyhatalom, amely katonai és politikai befolyását gazdasági gyengesége ellenére sikerrel érvényesítette2, a második világháború utáni rendezésben szinte teljesen elvesztette beleszólási jogát a térség ügyeinek intézésébe. Francia- ország külpolitikáját a második világháború befejező szakaszának eseményei és a háborút követő európai rendezés vitái határozták meg. A nagyhatalmi szerepért folytatott küzdelem egyik mellékszíntere volt csupán a harc a közép- és keleteurópai ügyekbe való beleszólási jogért. Ez az időszak sorsdöntőnek bizonyult a háború utáni francia külpolitika szempontjából, hiszen az európai rendezés ma is érvényes alapjainak meghatározásában való részvételének mértéke a későbbi külpolitikai kezdeményezés lehetőségét is behatárolta. A Lengyelországot, Csehszlovákiát, Magyarországot, Romániát, Jugoszlávi71
