Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)

1981 / 3. szám - Réti Ervin: Camp David zsákutcája

hasábjain Yaariv volt tájékoztatásügyi miniszter még 1980 nyarán, nagy feltűnést keltő cikkben hívta fel a figyelmet a lehetőségre, hogy kirobbantják az ötödik közel-keleti háborút Libanon földjén - ezúttal Egyiptom nélkül -, s a háborút indokként hangoztatva több százezer palesztin lakost Ciszjordániából áttelepítenének Jordániába, megváltoztatva ezzel a nyugati part demográfiai viszonyait, és szabad utat engedve a tömeges új telepítéseknek. Az ország legtekintélyesebb napilapja, a Háárec „Begin eszkalációja” című vezércikkében ugyancsak rámutatott ezekre a veszélyekre. A helyi és a nemzetközi erőviszonyok természetesen megkérdőjelezik ezeket a súlyos következményeket felidéző terveket, de Libanonban az „ötödik háború” tulajdonképpen részletekben folyik...)

Camp David tehát sem a feszültséget, sem a háborús veszélyt nem csökkentette, de a palesztin ügy rendezését sem hozta közelebb. A kudarcot csak tovább mélyítette, hogy még a rész részeiben sem voltak képesek egyetérteni, a palesztin autonómiatárgyalások saját eleve behatárolt kényszerpályájukon is elakadtak. Izrael mindenekelőtt olyan elvi nyilatkozatokat szeretett volna elfogadtatni, amelyek demonstratív módon kizárják a valódi palesztin jogok érvényesülését. Egyiptom ehhez nem járulhatott hozzá, s tárgyalási módszere a jelentéktelen részletekbe történő beleveszést szolgálja. A harmadik résztvevő, az Egyesült Államok, az elnökválasztási esztendőben főként a látszat megóvásával törődött, s a sikertelen megbeszéléseknek egy dinamikus helybenjárás képét kívánta kölcsönözni. Megkezdődött Camp David hosszú agóniája, a szerződést valóban csak a legnagyobb nehézségek árán, mesterséges eszközökkel lehetett úgy-ahogy életben tartani. Hivatalos halotti tanúsítványát azonban a három aláíró egyike sem tudta vagy akarta kiállítani, mivel a megindult folyamat szorosan kötődött a három ország belpolitikájához s a három vezető politikai személyiséghez.

Camp David és a különbéke bírálata és elvetése alól ily módon a jobboldali arab olaj államok sem vonhatták ki magukat, s a szerződések előbb vázolt viharos utóélete csak megerősíthette ezt az elhatározásukat. Számolniuk kellett az arab és az iszlám világ elkeseredésével, kiábrándulásával is, valamint saját belpolitikai fejlődésük ellentmondásaival. (Az olajexportban vezető, legnagyobb olajgazdagsággal rendelkező Szaúd-Arábia példáját véve: a hirtelen bekövetkezett változások óhatatlan konfliktust idézhetnek elő az új gazdasági lehetőségek, illetve a túlhaladott társadalmi és politikai állapotok között. Éleződhet az ellentét az uralkodócsalád több ezer hercege, valamint az akár amerikai egyetemeken tanult technokrata fiatalok között; a fokozott fegyverkezéssel új szerepet nyert, technizálódott és bizonyos értelemben politizálódott katonák szembekerülhetnek a megmerevedett vezetéssel, s a törzsi alapokon létrejött királyi biztonsági gárdákkal; a növekvő vendégmunkássereg ugyancsak bizonytalansági tényezőt képezhet. A legnagyobb lélekszámú arab ország, Egyiptom kiesése után Szaúd-Arábia szívesen venné át a közel-keleti „első az egyenlők között” szerepkörét, de mivel ezzel ellentétes lenne a Camp David iránti nyílt rokonszenv, csak egy radikálisabbnak tűnő nacionalista-iszlám frazeológiával ellensúlyozhatja Teherán és mások befolyását, és

14