Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 3. szám - Réti Ervin: Camp David zsákutcája
Ma még nehéz volna minden részletében hitelt érdemlően válaszolni arra a kérdésre, hogy a megállapodás mennyiben volt egy előre megfontolt taktika, előre megírt forgatókönyv az amerikaiak részéről, s mennyiben vált a közös nyilatkozat a belharcok, a különböző érdekszövetségek küzdelmének áldozatává. Voltak washingtoni sajtóhangok, melyek szerint a „helyi erők mozgása”, Szadat váratlan utazása, az egyiptomi-izraeli párbeszéd megkezdése teremtett „kész helyzetet” az Egyesült Államok számára. Más vélemények szerint viszont a közös nyilatkozattal éppen az amerikaiak próbálták megmozgatni és nagyobb rugalmasságra bírni a két szövetségest: tegyék félre kisebb ellentéteiket, a presztízsszempontokat, ha az Egyesült Államok globális stratégiájáról van szó. Semmiképpen sem lehetett azonban túlságosan nehéz Washingtont letéríteni az általános rendezés útjáról, annál is kevésbé, hiszen ezt az időszakot már a feszültség növekedése, a nemzetközi enyhülés leszálló ága jellemezte, a tanúi lehettünk a Carter-kormány következetlenségeinek is. (Nem egyedülálló eset volt elnökségének négy éve alatt egy szerződés aláírása, majd megtagadása...) Az amerikai magatartás valódi hátterére azok a módosulások adnak magyarázatot, amelyek a hetvenes esztendőkben az Egyesült Államok közel-keleti politikájában végbementek. A harmadik háború, a jelentős izraeli területfoglalás, a palesztin probléma semmibevétele még a nyugatbarát, konzervatív, jobboldali arab államokat is Izrael elítélésére késztette. S mivel Izrael legfőbb külső támasza az Egyesült Államok volt, ebből a bírálatból óhatatlanul Washington címére is jutott. Ezért kényszerült az amerikai politika már 1970 derekán, még Nasszer életében, egy óvatos váltásra. Rogers, az akkori Nixon-kormányzat külügyminisztere ezt „kiegyensúlyozottabb közel-keleti politikának” nevezte. Azt célozta, hogy a jobboldali, sőt középutas arab erőket (Washingtonban ezeket „mérsékeltebb arab országoknak” nevezték) leválasszák a valóban antiimperialista frontról. E folyamatot felgyorsította a negyedik háború 1973 októberében, amikor kitűnt, hogy az arab országok immár nem szükségszerűen vesztenek a csatatereken, s a katonai erőviszonyok változóban vannak. Hozzájárult a változásokhoz a jordániai „Fekete Szeptember”, amikor az ammani udvar - húszezer áldozat árán - kikapcsolta a palesztineket a front első, katonai vonalából. A nagy személyiségek szerepe az arab világban érthetővé teszi azt is, hogy Nasszer távozása, korai halála, az egyiptomi utódlási harc lefolyása ugyancsak zavart keltett. A kétségtelenül legjelentősebb tényező pedig az olajválság gazdasági, politikai és társadalmi kihatása volt. Az olajárrobbanás, tekintettel a kőolaj kivételes szerepére a világgazdaságban, a nemzetközi nyersanyagpiacokon, gyorsan és közvetlenül hatott. Az olajtermelők új gazdasági erőként jelentek meg: mint nagy lehetőségekkel bíró beruházók és fogyasztók egy dekonjunktúrával küszködő piacon; mértéktelen fegyvervásárlóként; fejlett ipari országok gazdasági intézményeinek részvényvásárlójaként; a mammutbankok betételhelyezőjeként. Az Egyesült Államok és más fejlett tőkés országok egyrészt új erőfeszítéseket tettek olajbehozataluk biztosítására, valamint 7
