Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 1. szám - Tatár Imre: Az NSZK a választások tükrében
lesz a gazdaságpolitikára. Érdekes jelenségnek voltunk tanúi még a kampány idején. Az ellenzék azt terjesztette, hogy a szociáldemokraták egyedül szeretnének kormányozni, abszolút többségre áhítoznak, szívesen kiütnék a nyeregből a koalíciós partnert. Maga a kancellár és hívei tagadták ezt, sőt egyes kommentárok szerint Helmut Schmidt félt ettől az eshetőségtől, nem kívánt volna egyedül maradni pártjával. A találgatások a szociáldemokrata párton belüli viszonyokból erednek, a balszárny és a többség közötti nézetkülönbségekből. Az ellenfél olykor így fogalmaz: „Nem is egy párt ez, hanem kettő”. Valóban létezik a párton belül olyan irányzat, amely nem adta fel a mélyreható változások igényét, határozottabb tőkeellenes magatartást sürget. Ha már most a szociáldemokrata párt abszolút többséggel, egyedül került volna hatalomra - a fent idézett kommentárok szavaival élve -, a kancellárra nagy nyomást gyakorolt volna saját pártjának balszárnya (mintegy 30-40 parlamenti képviselő), s nem számíthatott volna többé a minisztertanácsban az ellensúlyt alkotó szabaddemokratákra. A választásokon azonban a szabaddemokraták nem maradtak ki a koalícióból, sőt megerősödtek, és várható, hogy az eddiginél határozottabban hallatják majd hangjukat gazdasági-szociális kérdésekben, s nyilván nem a reformok irányában, inkább jobboldali szellemben. Ezért fogalmazta meg közvetlenül a választások után a szociáldemokrata balszárny figyelmeztető levélben a követelését: ne engedje meg a pártvezetőség, hogy a szabaddemokraták jobbra tolják. Az erőviszonyok azonban nem kedveznek a baloldalnak. Eltekintve a koalíció kezdeti „mézeséveitől”, ez a probléma állandóan jelen van a szociáldemokrata pártban, s különösen erőteljesen érvényesül a hetvenes évek közepe, Helmut Schmidt kancellársága óta. A kancellár így határozta meg a dilemmát: vagy a hatalom, vagy „a tiszta”, tehát baloldali követelésekkel radikalizált szociáldemokrata politika. Tekintve, hogy a szociáldemokraták egyedül kellő szavazat híján ellenzékbe szorulnának, függenek a kis Szabaddemokrata Párttól. Ennek azonban ára van: a balszárnynak háttérben kell maradnia, nem szabad elriasztania a polgári liberális partnert. A kérdésfeltevés azóta sem változott, s a kancellár és a párton belüli többség válasza is azonos: a polgári-liberális partner mellett döntöttek. Mi több, a szociáldemokrata jobbszárnynak vagy, talán jobb kifejezéssel, a meglevővel elégedetteknek jól is jön, hogy nem kell nyíltan megtagadniuk a szakszervezeti (munkás-) követeléseket: a koalíciós partnerre, a hatalmon maradás e feltételére hivatkoznak. Ilyenformán hosszú időre biztosított - a külső és a belső körülmények folytán -, hogy még a „modell” is pusztán terv marad. A jobboldali támadások másik iránya, célpontja a választások idején a koalíció külpolitikája volt. E bírálat is egy évtizedre tekinthet vissza, ha az idők múlásával a változásoknak megfelelően módosult is. A CDU-CSU-ba tömörült jobboldal a végsőkig tiltakozott a szocialista országokkal kötött szerződések jóváhagyása ellen, azzal vádolva a szociáldemokrata-szabaddemokrata koalíciót, hogy egyoldalú engedményeket tesz, illetve tett a Szovjetuniónak és a többi szocialista országnak, s azokért nem részesül megfelelő ellenszolgáltatásokban. Ez az el33
