Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)

1981 / 2. szám - Makai György: A fejlődő országok és a közel-keleti kérdés

Arábia csatlakozik majd a Camp David-i megállapodásokhoz, s igaz-e az, hogy Carter elnök az iráni forradalom láncreakciójától tartva úgy íratta alá a békeszerződést, hogy maga is tisztában volt a tervezett palesztin autonómia abszurd jellegével? A lényeg az, hogy Szadat útja és annak következményei fokozták az amúgy is megosztott arab világ megosztottságát, elmélyítették a törésvonalakat, megnehezítet­ték a PFSZ helyzetét, de ugyanakkor megoldatlanul hagyták az alapvető problémákat: a palesztin problémát és Jeruzsálem kérdését. Az Egyesült Államoknak most sem sikerült, s nem is sikerülhetett a kör négyszögesítése: noha az 1973-as olajárrobbanás következtében rendkívüli mértékben növekedett a nagy amerikai monopóliumok és multinacionális társaságok gazdasági súlya a térségben, kialakult a petrodollárok fan­tasztikus körforgása (Szaúd-Arábia például tavaly 100 milliárd dollárt kapott olajáért a fejlett tőkés országoktól, s csaknem ennyiért vásárolt beruházási javakat, fegyvereket, fogyasztási cikkeket stb.), erre a gazdasági alapra Egyiptom megnyerése ellenére sem si­került ráemelni a kívánatos politikai építményt, éppen a palesztinok és Jeruzsálem miatt. Az amerikai imperializmus ugyanakkor kísérletet tett arra, hogy a fejlődő országok mozgalmain belül elterelje a figyelmet a közel-keleti és a palesztin problémáról, s ezzel összefüggésben a térség imperialista politikájáról. Ezt szolgálta az úgynevezett kam­bodzsai, majd az afgán kérdés előtérbe állítása, illetve a szadati politika védelme. E kísérletek terepe volt az el nem kötelezett országok 1979. szeptemberi, havannai csúcsértekezlete, majd az 1981. februári új-delhi külügyminiszteri tanácskozás, továbbá az Iszlám Konferencia Szervezetének 1980. januári és májusi külügyminiszteri konferen­ciája, valamint az 1981. januári taifi csúcsértekezlet. III. A havannai csúcsértekezlet volt az el nem kötelezettek mozgalmának első magas szintű tanácskozása, amely rendkívül alaposan és igen sokoldalúan vitatta meg a közel-keleti és a palesztin kérdést (a zárónyilatkozat oldalakon át elemezte a helyzetet, a határozat 26 pontban összegezte az el nem kötelezettek álláspontját). Noha a néhai Tito elnök számos kérdésben nem értett egyet Castróval, a csúcs- konferencia házigazdájával, beszédének a Közel-Kelettel foglalkozó része figyelemre­méltó tömörséggel összegezte a lényeget: „A Közel-Keleten makacsul folytatódik az izraeli agresszió és az arab országok terü­leteinek megszállva tartása. Ez az ENSZ alapokmányában rögzített elvek durva meg­sértése. Évek óta akadályozzák Palesztina arab népe törvényes jogainak érvényesítését. És éppenséggel a palesztin kérdés a közel-keleti kérdés magja. Rendezése nélkül nin­csen igazságos béke és tartós biztonság az egész térségben. Reálisan szemlélve nyíltan ki kell jelentenünk, hogy a külön utak nem vezetnek el oda. Az átfogó és igazságos rendezés megköveteli a összes érdekelt fél egyenjogú részvé­telét, ideértve a PFSZ-t is. Ennek a rendezésnek biztosítania kell Izrael kivonulását az összes megszállt területről, valamint Palesztina arab népének jogát a függetlenségre és a saját államra. Ez az egyetlen út, amely a térség valamennyi országa békéjéhez, biztos határaihoz és biztonságához vezet. Az a véleményem, hogy egy ilyen rendezést mindenek­előtt az ENSZ keretei között kell keresni.” Tito elnök óvatosan fogalmazott, nem ítélte el expresses verbis Szadat politikáját és az Egyesült Államok felelősségét. A zárónyilatkozat és a határozat nem volt ilyen óvatoskodó. Fontosabb elemei:- Izraelt az Egyesült Államok támogatása bátorítja a megszálló politika folytatá­sára, új telepek létesítésére. 105

Next

/
Oldalképek
Tartalom