Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 1. szám - Kovács István: Az amerikai elnökválasztás után
amelyek szerint a közeledés Kína vezetőihez, akik soviniszta, szovjetellenes pszichózist szítanak, megváltoztatja az erők egyensúlyát, megszilárdítja az Egyesült Államok pozícióját, és lehetővé teszi számára, hogy az enyhülés feladásával ismét korlátlanul rendelkezzék más országok felett. A Carter-kormányzat érzékelte a vezető körök hangulatát, s némi ingadozás után a tűzoltás helyett azt választotta, hogy olajat önt a tűzre, s a jobboldali nyomásnak való ellenállás helyett rááll e vonalra. Semmi sem mutatta ezt olyan szemléletesen, mint az a mód, ahogyan a kormányzat az enyhülés szempontjából döntő jelentőségű szovjet-amerikai kapcsolatrendszert kezelte. A kapcsolatok közösen rögzített alapelvei feledésbe merültek, s a Fehér Ház stratégái arra törekedtek, hogy a Szovjetunió s az Egyesült Államok között „korlátozott erőpróbára” kerüljön sor. Az első ilyen erőpróba színhelye Afrika volt: megkísérelték szovjetellenes kampány szítására felhasználni azt a jogos és törvényes segítséget, amelyet a Szovjetunió és Kuba Etiópiának nyújtott a Szomáliái agresszió visszaverésében. A Fehér Ház egész sor afrikai országot próbált arra kényszeríteni, hogy síkraszálljon a szovjet segítség ellen - e törekvések azonban kudarcot vallottak. Jellemző, hogy a külügyminisztérium is - amelynek élén akkor Cyrus Vance állt, aki később a kormányzat külpolitikájával való egyet nem értése miatt távozott posztjáról - ellenezte ezt az erőpróbát. A New Yorker című folyóirat idézte a külügyminisztérium álláspontját, amely úgy vélte, „a Szovjetunió ténykedése Afrika Szarvának körzetében nem az enyhülést sértette meg, hanem azt az enyhülésre vonatkozó nézetet, amelyet Kissinger hirdetett. . . Amikor az Egyesült Államok és a Szovjetunió 1972-ben közös nyilatkozatot írt alá az elvekről („A Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok közti kölcsönös kapcsolatok alapjai” című okmányról van szó), akkor a Szovjetunió nem mondott le az Egyesült Államokkal folytatott versenyről vagy egyik-másik kormány és forradalmi mozgalom támogatásáról.” Az amerikai-szovjet kapcsolatok élezésére irányuló következő kísérletet Washington 1978 őszén, a Camp David-i tárgyalások idején tette. Az amerikai kormányzat a Közel-Keletre vonatkozó, addig érvényben levő szovjet-amerikai egyetértést - amelyet az 1977. október i-i közös nyilatkozat rögzített - megszegve, hozzáfogott ahhoz, hogy saját égisze alatt külön egyiptomi-izraeli alkut hozzon létre. Az amerikai diplomaták Iránban történt foglyul ejtése után, 1979 novemberében az Egyesült Államok jobboldali körei fokozták a nacionalista-soviniszta hangulatkeltést: központi téma lett az Egyesült Államok „gyengesége”, amit összekapcsoltak azzal, hogy a gyengeségből, úgymond, a Szovjetunió húz hasznot. 1979 decemberében pedig, az afganisztáni események után a Szovjetunióval való szembenállás meghatározó eleme lett az amerikai külpolitikának. Egyszersmind - a logika elemi szabályait figyelmen kívül hagyva - megpróbálták az afganisztáni eseményekkel igazolni azokat az enyhülésellenes tetteket, amelyekre sok hónappal korábban került sor - s a további lépéseket is. Ami a gabonaszállítások 11
