Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - M. Sz. Kapica: Három évtized, három politika (Szerb István)
módosulását, összegzésül megállapítja, hogy az ÖVP több mint két évtizeden keresztül a koalíció egyik tartóoszlopaként eredményes politikai és gazdasági tevékenységet folytatott. Ideológiai vonatkozásban azonban meglehetősen ellaposodott, s vajmi kevéssel járult hozzá a kereszténydemokrácia korszerű gondolatanyagának gyarapításához. A párt 1959-es választási visszaesése a korábban sikeres Raab-Maleta vezetés leváltásához és a Gorbach-Withalm „duó” megválasztásához vezetett. A kötet érdeme, hogy a résztanulmányok egységes koncepció alapján ismertetik az öt legfontosabb nyugat-európai kereszténydemokrata párt ideológiáját és annak gyakran ellentmondó gyakorlatát. Csak sajnálni lehet, hogy - az olasz kereszténydemokráciáról szóló tanulmány kivételével - nem ad rövid áttekintést az említett pártok további sorsának alakulásáról. A könyvvel kapcsolatos hiányérzet csak megerősíti az igényt: jó lenne, ha a kiadó és a szerzői kollektíva közös erőfeszítése eredményeként mielőbb megjelenne a keresztény- demokrata pártok történetét napjainkig ismertető újabb kötet. A könyv mindenesetre nagy segítséget nyújt a kereszténydemokrácia jelenlegi politikájának megértéséhez és - egyebek között - a nyugat-európai integrációs szervezetekben kialakult kereszténydemokrata egységtörekvések elmélyültebb elemzéséhez. Réti György M. SZ. KAPICA: Három évtized, három politika. Politizdat, Moszkva 1979. 576 1. Alapos, sok-sok részletre kiterjedő, bőségesen dokumentált művel jelentkezett M. Sz. Kapica professzor, a Kínai Népköztársaság és a kínai külpolitika kitűnő ismerője. „Két évtized, két politika” című, hasonló témájú könyve, melyben az ötvenes és a hatvanas évek kínai külpolitikáját elemezte, néhány évvel ezelőtt már megérdemelt sikert aratott. Újabb könyve folytatása is, elmélyítése is a témának, az azóta ismertté vált tényanyagok birtokában. A szerző alapállása a kínai külpolitika három évtizedét illetően egyértelmű és világos. Az 1949 óta eltelt időszakban három külpolitikai irányvonal jutott érvényre Kínában: az ötvenes években a szocialista országokkal való szoros szövetség, a hatvanas években a szocialista országok és a nemzetközi kommunista- és munkásmozgalom szélsőbalos jelszavakkal való megosztási kísérlete, majd az imperializmus erőivel való blokkalkotás az elmúlt évtizedben. A kínai külpolitika elemzője, de az események egyszerű figyelemmel kísérője sem térhet ki az elől, hogy feltegye magának a kérdést: milyen okok húzódnak a külpolitikai vonalvezetés ily látványos változásai mögött. A szerző válasza e kérdésre, a külpolitikai fejleményekkel párhuzamosan zajló belpolitikai és gazdaságfejlesztési törekvések messzemenő figyelembevételével, a következő: a kínai vezetés egy részének nacionalista indíttatású törekvései, melyek egyetlen célt szolgálnak: bármely eszközzel és bármi áron a világ vezető hatalmainak sorába emelni Kínát, mit sem törődve a nemzetközi osztályharc szempontjaival. A Kínai Kommunista Pártban már jóval a Kínai Népköztársaság megalakulása előtt is két irányvonal - a szerző kifejezésével. A marxista-leninista vagy internacionalista, illetve a nacionalista - vívta harcát. A KNK első évtizedében, a nemzetközi viszonyok hatására is, úgy tűnt, az internacionalista erők kerültek túlsúlyba. Az ezt követő két évtizedben azonban a KNK belső fejlődése, és ennek kifejeződéseként külpolitikája is, más irányt vett. A nemzetközi kommunista- és munkásmozgalom erőivel való internacionalista együttműködés hívei kezdetben háttérbe szorultak, majd teljesen elvesztették befolyásukat az események alakítására. A könyv részletekbe menően követi nyomon az eseményeket: a „nagy ugrás” külpolitikai megfelelőjétől, vagyis a szocialista országok és a nemzeti felszabadító mozgalmak befolyásolására tett kísérletektől, a nemzetközi feszültség minden eszközzel való élezésének politikáján át a kulturális forradalom időszakának nemzetközi elszigeteltségéig, majd innen a kapitalista országokkal való „nyitás” politikájához. A külpolitikai vonal váltásait minden esetben elfajult hatalmi küzdelem kíséri a vezető csoporton belül. A hatalmi küzdelmek sorában a szerző figyelemre méltóan keveset foglalkozik az ún. „Lin Piao-üggyel”, ami arra 14z
