Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Kővágó László: A Magyarországi Tanácsköztársaság és a nemzeti kérdés (Joó Rudolf)
den, a nemzetiségieket sértő, hátrányos rendelkezést, felszámolta a többségi nemzet (a magyar) előjogait, vagyis nemzetiségre való tekintet nélkül megvalósította az állampolgári jogegyenlőséget; b) ezzel egyidejűleg intézkedett sajátos nemzetiségi jogokról, amelyek természetüket tekintve - mivel csoportként gyakorolják őket - kollektív jogok;- a nagyobb, összefüggő területen élő nemzetiségek (pl. kárpátukránok, németek) számára területi önkormányzatot irányzott elő, illetve valósított meg,- a kisebb, szórványokban élő népcsoportok számára a nyelvi-kulturális jogok (kulturális autonómia) intézményeit kezdte kiépíteni. A nemzetiségi kultúrák Magyarországon ezt megelőzően soha nem érték el a fellendülésnek és a fejlődésnek azt a szintjét, amelyet 19x9-ben megismertek. A forradalmi folyamat kedvező légkörében nyíltan, a vita, a különböző vélemények szükségszerű kon- frontálásának igényével merült fel (pl. a kongresszusi pártprogram kapcsán) a nemzetiségi kérdéskör úgyszólván valamennyi vonatkozása: a nemzetiségi kultúrák finanszírozása, a nemzetiségi csoportok képviselete a párt országos vezetésében, a párt szervezetének föderatív vagy egységes felépítése stb. Ennek ellenére, ahogyan a szerző többször is utal rá, a nemzeti kérdés kezelése a Tanácsköztársaság idején nem volt mentes hibáktól és ellentmondásoktól. Ellentmondás jellemezte elsősorban a nemzetiségpolitika elméletének és gyakorlatának viszonyát: az összességében pozitív gyakorlat sajátos módon szemben állt egy sokszor alapvetően hibás szemlélettel, koncepcióval. Pl. a meghirdetett doktriner „dolgozók önrendelkezése” elvvel szemben a Tanácskormány valójában a helyes nemzeti önrendelkezési gyakorlatot folytatta. A nemzeti problémát alábecsülő „automatikus megoldás” álláspontjával ellentétben ténylegesen nagy figyelmet fordított a sokszor létkérdésként jelentkező nemzeti feszültségekre. E ponton a szerző ismét egy máig vezető, a jelenlegi szocialista viszonyok között is hasznosítható tanulságot exponál: a szocialista fordulat a nemzetiségi kérdés megoldásának lehetőségét teremti meg, de önmagában nem valósítja meg egyszer s mindenkorra a nemzeti egyenlőséget. Kővágó ennek kapcsán egy korabeli nemzetiségi lap véleményét idézi: „Vannak szocialisták, akik nem akarnak belemenni nemzeti vitákba, mások szerint a hatalom átvételével ez a kérdés egyszerűen és könnyen megoldódik, mert a munkásnak nem érdeke a más nemzetiségű munkás elnyomása. Az ilyen nézetek nem mutatják meg, milyen módon lehet gyakorlatilag megakadályozni a különböző nemzetiségű proletárok közötti harcot, amely ténylegesen megvolt az életben régebben, és megvan az adott pillanatban is.” Ha az idézetet ma már helyenként terminológiai javításra, pontosításra szorulónak is érezzük, a mondanivaló lényegével egyet kell értenünk: a szocializmus a nemzetiségi kérdés megoldásának elvi lehetőségét teremti meg, ennek megvalósulása azonban nem automatikus, hanem meghatározott társadalmi cselekvést, politikát tételez fel. A könyv alapkérdése - s ez szoros gondolati rokonságot mutat az ugyancsak Kővágó László által szerkesztett, 1979-ben megjelent „A Tanácsköztársaság és szomszédaink” tanulmánykötet kérdésfeltevésével -: milyen okból maradt el a Monarchia felbomlása után a Duna-medencei népek közös fellépése, miért nem próbáltak meg ezek a nemzetek már 1919-ben együttesen szocialista útra lépni; és miért nem jött létre a térség országainak szocialista föderáció, egy olyan államszövetség, amelynek történelmi lehetősége elvben fennállt? (Itt elég, ha a terjedő forradalmi mozgalmakra, a térség népeinek, országainak közös vonásaira, a konföderációs tervek Kossuthtól az ausztro-marxistá- kon át vezető történelmi hagyományaira gondolunk.) A különböző nemzetiségű kommunista csoportok már 1918-1919 fordulóján megkezdték „a hol legális, hol illegális munkát a Duna-medencében megvalósítandó állam- szövetség megalakítására”. Az események alakulása azonban azt mutatta, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásának ezt a módját elsősorban a magyar kommunisták tekintették sajátjuknak, illetve a szomszédos országok kommunistái, baloldali szocialistái közül azok a személyek, akik Budapesten tevékenykedtek. A föderációs tervnek jelentős közvélemény visszhangja elsősorban a háborúvesztes országokban, mindenekelőtt Magyar- országon volt; a szomszédos országok nemzeti burzsoáziájának katonai ereje s nacionalista propagandája ezúttal hatékonyabb közvélemény (s történelem)-formáló tényezőnek bizonyult, mint a kommunista pártok reális erő híján a nyilatkozatok szintjén maradt föderációs elképzelése. 136
