Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 1. szám - Szerb István: Kína és a fejlett tőkésországok kapcsolatainak főbb elemei a hetvenes években
lenségét, a KKP-nek a Kuomintanggal szembeni erkölcsi-politikai-katonai fölényét, a Mao irányította pártvezetéssel való hivatalos kapcsolatfelvétel fontosságát, majd a megalakult KNK diplomáciai elismerésének szükségességét hangoztatták. A KKP IX. kongresszusának külpolitikai koncepciója az imperializmus és a „modern revizionizmus” elleni „kétfrontos harc” tétele volt. Ezt az irányvonalat, az imperializmus címére intézett igen heves bírálatok ellenére, az amerikai kormányzat határozott megelégedéssel fogadta. A nyugati sajtó és a szakirodalom értékelései megegyeztek abban, hogy az amerikai imperializmus elleni támadásoktól függetlenül, sőt, annak ellenére, hogy Lin Piao az Egyesült Államokat nevezte „a világ népei legádázabb ellenségének”, a KNK-nak a Szovjetunióhoz fűződő viszonya 1969-ben, a határincidensek után objektíve már rosz- szabb volt, mint az USA-hoz fűződő viszonya. Az Egyesült Államok vezetése tisztában volt azzal is, hogy a IX. kongresszuson megfogalmazott, részben imperializmusellenes külpolitikai irányvonal csak a vezetés egyik frakciójának álláspontja; a leginkább Csou En-laj személyéhez kapcsolt, ún. „pragmatikus” vonallal való, szovjetellenességre épülő gyakorlati együttműködés lehetőségei lényegesen többet kínálnak az Egyesült Államoknak, mint a szélsőbalos csoport álláspontjából is objektíve adódó, de inkább mégiscsak elméleti szovjetellenes érdekközösség. Mindezek figyelembevételével 1969 második felében a Nixon-kormányzat úgy ítélte meg, eljött az idő, hogy néhány kezdeményező lépéssel megpróbálják tisztázni: a kínai—szovjet kapcsolatok súlyos megromlása következtében döntő szerephez tud-e jutni a kínai vezetésben a „pragmatikus” frakció, melyről feltételezhető, hogy készen állna gyakorlati együttműködésre is az USA-val a Szovjetunió ellenében, valamint, „mellékesen” hajlandó volna-e rendezni a kínai—amerikai kapcsolatok néhány vitás kérdését és segítséget nyújtani az USA-nak indokínai csődje felszámolásához. 2. Egyoldalú amerikai kezdeményezések a KNK irányában A Nixon-kormányzat 1969-ben azzal az elhatározással fogott a Kína-kérdés felülvizsgálatának lezárásához, hogy a két ország közötti kapcsolatokat a Szovjetunió ellen felhasználható hatékony eszközzé formálja át. A Nemzetbiztonsági Tanács 1969. május 15-i ülésén az amerikai—kínai kapcsolatrendezés első fázisául a kínai fél reagálásának tisztázását szolgáló, egyoldalú amerikai lépéseket előirányzó akciótervet fogadtak el (1969—1971-re), melynek végrehajtása azonnal megindult. Mint az események során kitűnt, a lépések lényege a gazdasági embargó csendes feloldása, az utazási korlátozások megszüntetése, azaz a „feltartóztatási-elszigetelési” politikából az együttműködésbe való átmenet előkészítése volt. így pl.: — 1969. július 21-én „az Egyesült Államok és a kommunista Kína közötti feszültség enyhítése, valamint a két ország népei közötti békés kapcsolatok fejlődésének megkönnyítése” céljából elnöki rendelet jelent meg, amely amerikai állampolgárok hét kategóriája számára (kongresszusi tagok, újságírók, egyetemi oktatók, tudományos 35
