Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 3. szám - Puja Frigyes: Békét, biztonságot!
országok érdekei ma már sok tekintetben különböznek az amerikai monopoltőkéétől. Japán érdekei ugyancsak más irányba mutatnak. A kommunizmus „rémképével” ma még úgy-ahogy összetarthatok ezek az országok, de ha az érdekösszeütközések tovább mélyülnek, ez is jobban háttérbe szorulhat. Igaz, az ideológiai ellentétek a szocialista és a tőkésországok között kibékíthetetlenek, de gazdasági érdekellentétek úgyszólván nincsenek, inkább a gazdasági együttműködés tendenciái erősödnek. Az európai tőkésországok és Japán sokat profitált az enyhülésből és gazdaságilag sem járnának jól, ha az enyhülést a hidegháború valamilyen új válfaja váltaná fel. Gazdasági érdekeik azt diktálják, hogy óvatosan bár, de elhatárolódjanak a szélsőséges amerikai politikától. Nincsenek illúzióink a tekintetben, hogy az agresszív amerikai köröknek vannak még eszközeik ahhoz, hogy ezeket az országokat valamiképp engedelmességre kényszerítsék. A nyugat-európai reagálások az Iránnal szembeni amerikai intézkedésekre és az élesen szovjetellenes amerikai politikai irányváltásra azonban azt is bizonyítják, hogy a fejlett tőkésországok szövetsége ma már nem ugyanolyan, mint amilyen az ötvenes évek első felében volt. Természetesen ezeket az ellentéteket nem szabad eltúlozni. A második világháború utáni évtizedekben, a szocializmus, a kommunizmus elleni harcban a tőkés osztályérdekek közös vonásai általában erősebbeknek bizonyultak az ellentéteknél. De a történelem arra tanít bennünket, hogy az ellentétek olykor még ezt az osztályszolidaritást is háttérbe szoríthatják. A harmadik tényező az úgynevezett kínai kérdéskomplexumban gyökeredzik. A maoista kínai vezetés — mint jeleztük — világuralomra tör, amelynek persze nincs semmilyen realitása. A kínai vezetés az utat ehhez a célhoz Mao Ce-tung taktikája alapján képzeli el: összeugrasztani az Egyesült Államokat és Nyugat-Európát a Szovjetunióval, hogy azok lehetőleg elpusztítsák egymást, majd kilépni a színre és az egymilliárd főnyi tömeg nyomásával kikényszeríteni a kínai mintájú „világrendet”. Ez a kalandor álmodozás nincs összhangban a kínai nép érdekeivel. Ez olyan tényező, amellyel a pekingi vezetésnek előbb- utóbb számolnia kell. A kínai népet ma már nem lehet légmentesen elzárni a külvilágtól. A szocialista országokról a kínai nép is sok mindent megtudott és megtud. Az is mind nyilvánvalóbbá válik, hogy nem lehet szocializmust építeni szovjetellenes, vagy éppen imperialista barát külpolitikával. Ha tehát a kínai vezetők valóban szocialista rendszert akarnak, előbb-utóbb fel kell adniuk az Egyesült Államokkal való szövetség gondolatát. Túlzás lenne azt állítani, hogy a Kínai Népköztársaság egyszerűen csak „bábfigurája” az Egyesült Államok és Japán szélsőséges köreinek; vezetőinek megvannak a maguk céljai. A nagy belső kínai feszültségek mindig is arra ösztönözték a pekingi vezetést, hogy azokat klasszikus recept szerint — külső feszültség szításával vezessék le. Ez sajnos végigvonul a felszabadult Kína történetén is. A pekingi vezetés egyetlen pillanatra sem adta fel a déli irányú terjeszkedés gondolatát, sőt megpróbálkozott Észak felé is. Miután azonban a pekingi vezetők nem vesztették még el teljesen 7
