Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Devillers, Philippe: A szovjet nemzetbiztonsági politika (1944-1978). Egy francia interpretáció (Gazdag Ferenc)
súlyán a tartós és szilárd béke struktúrájának kialakítása érdekében”. (119. 1.) Ez a struktúra a Szovjetunió és az USA paritásán alapulna. De ekkor, az 1960-as évek elején — állapítja meg Devillers - semmi jel nem mutatott arra, hogy a béke struktúrájának kiépítésére bármilyen valószínűség lenne. A hrus- csovi lépéseket több bírálat érte: a kínaiak naivnak ítélték az amerikaiak irányába tett kezdeményezéseket, és a helyzet további elemzésére serkenthetett az is, hogy a Francia- országgal beinduló párbeszéd kezdetén robbantották fel a franciák első atombombájukat. Az új amerikai elnök, J. Kennedy is kemény magatartást tanúsított a konfliktusgócokban (Laosz, Kuba, Korea, Vietnam) és a szovjet potenciált sokszorosan túlértékelő beállításával, 1961-től hatalmas stratégiai fegyverkezési programot indított útjára. A kubai válság sem használt a két nagyhatalom kapcsolatának. Mindenesetre Hruscsov beszéde 1962 decemberében - amelyen Tito is jelen volt - levonta a kubai válság tapasztalatait. A szovjet vezetés úgy látta, hogy a békés egymás mellett élés politikája egy olyan időszakban, amelyben egy nukleáris konfliktus az emberiség jelentős részének pusztulását jelenti - szükségesebb, mint valaha. A két rendszer közötti versengés fennmarad, de emellett megakadályozható a nukleáris fegyverek proliferizálódása. 1963. augusztus j-én ennek jegyében írta alá a Szovjetunió, Anglia és az USA a moszkvai atomcsendegyez- ményt. Az egyezmény aláírása után - értékeli a szerző — mindkét fővárosban a realizmus jegyei mutatkoztak. McNamara, akkori hadügyminiszter maga is elismerte, hogy a Szovjetunió kellő mértékben széttelepítette stratégiai erőit ahhoz, hogy hiábavalóvá tegye az erő elleni amerikai stratégiát. Kennedynek el kellett ismernie a „félelem egyensúlyát” és a kölcsönös elpusztítás lehetőségét. A katonai fölény időszakának vége lett: a szovjet „elrettentés” hitelessé vált - foglalja össze Devillers. A harmadik fejezet „A békestruktúra keresésének útján” címet viseli. Devillers szerint a szovjet vezetés által kívánatosnak tartott békestruktúra kialakításához vezető úton az 1960as évek közepén nagyon lényeges lépést tett a francia külpolitika. De Gaulle 1966. júniusi moszkvai útja első ízben nyújtott módot a szovjet kormánynak ahhoz, hogy újszerű kapcsolatokat építsen ki egy nyugati hatalommal, mégpedig arra a közös akaratra támaszkodva, hogy véget vessenek a feszültség időszakának és eljussanak a békét konszolidáló tartós együttműködéshez. Az már csak további következmény volt — és ezt a Szovjetunió lehetőségeihez mérten igyekezett is támogatni -, hogy Párizs nyugat-európai partnereit is igyekezett az USA-tól való függetlenebb irányvonal követésére ösztönözni. A szovjet-amerikai viszony javulását a gyors ütemű fegyverkezésen túl a nemzetközi élet konfliktusai is (arab-izraeli háború és következményei, Vietnam, Kambodzsa) gátolták. A hetvenes évek fordulóján még legkedvezőbbnek az európai színtér tűnt a békestruktúra építése számára. A szociáldemokrata vezetés alatt az NSZK vezetői számot vetettek azzal, hogy a félelem egyensúlyának keretei között az NSZK-nak mindenekelőtt biztonságra van szüksége. Ezért fel kell hagyni a konfrontá- ciós politikával, és a szövetségi helyzet megtartása mellett modus vivendit kell találni a Kelettel. Moszkvában kedvezően fogadták Bonn elképzeléseit, és az új NSZK-politi- káért cserébe a Kreml türelmes volt az Európai Biztonsági Konferencia (EBK) terén okozott késedelemmel szemben is. Az NSZK ezek után közvetlen tárgyalásokat kezdett keleti partnereivel. Lényegében egy komoly nehézség merült fel a tárgyalásokon: Nyugat- Berlin. Az NSZK-szovjet és az NSZK-len- gyel egyezmény aláírása után az európai légkör érezhetően javult, és Moszkvában úgy értékelték, hogy Willy Brandtot „Ostpolitik- jának” belső elfogadtatásában leginkább Nyu- gat-Berlin kérdésében tudnák támogatni. A tárgyalások után a Nyugat-Berlinre vonatkozó négyhatalmi megállapodást 1971. szeptember 3-án írták alá. A szovjeteknek lényegében egyetlen tétel volt fontos: annak rögzítése, hogy Nyugat-Berlin nem része az NSZK-nak. A német kérdés napirendről való lekerülése után ismét előtérbe kerültek a közvetlen szovjet-amerikai kapcsolatok. A nyilvánosság 158
