Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Devillers, Philippe: A szovjet nemzetbiztonsági politika (1944-1978). Egy francia interpretáció (Gazdag Ferenc)
kabinet a Szovjetunióhoz való viszony tekintetében Churchill 1946. március j-i fultoni beszédének irányát követte. Ami az amerikai felet illeti, a Truman adminisztráció hivatalba lépésének kezdetétől erőteljes belpolitikai viták dúltak, amelyekben egyik vezérmotívum volt az az antikommunista hang, amely a Szovjetuniónak nyújtott túlzott engedményekkel vádolta a vezetést. A szovjet vezetésnek a világháború befejezése után ezzel együtt alapvetően Angliával és az USA-val kapcsolatban kellett stratégiáját megfogalmaznia, tekintve, hogy a tőkés világ két nagyhatalma nemcsak potenciális ellenség, hanem kényszerű partner is volt a különböző nemzetközi kérdések rendezésében. A hármas játékban az első erőpróba Németország és Japán volt. Abban egyetértettek, hogy Németország és Japán sorsát úgy kell meghatározni, hogy belátható időn belül se módjuk, se kedvük ne legyen a revans gondolatával foglalkozni. Tárgyalópartnereinek visszaemlékezése szerint Sztálin meglehetősen szkeptikus volt a jövőt illetően. Úgy ítélte meg, hogy a szorgalmas és fegyelmezett német és japán nép rövid időn belül ismét talpra állítja az országot. Ezért szovjet részről úgy gondolták, hogy nem elég Németországot csak lefegyverezni és ellenőrzés alá vonni a hadiipart, hanem gyökeréig le kell rombolni a több mint egy évszázada folytatott agresz- sziv politika társadalmi alapjait: a junker uralkodó osztály hatalmát meg kell törni egy földreformmal, az iparmágnások dominanciáját meg kell szüntetni az államosításokkal, a tiszti kaszt eliminálásával pedig ki kell irtani a német militarizmust. Sztálin tisztában volt azzal, hogy tárgyalópartnerei ezt a programot nem fogják elfogadni. Nemcsak azért, mert pl. Anglia nem is akarta teljes mértékben lefegyverezni Németországot, hiszen a későbbiekben a Szovjetunió elleni szerepet szánt neki, hanem Roosevelt korábbi kijelentése miatt sem, aki azt mondta, hogy az USA a békeszerződést követően nem kíván két évnél tovább csapatokat állomásoztatni Németországban. Ezzel pedig felidéződtek volna az európai történelem 1918-as, 1930-as és 1935- ös kudarcai Németországgal kapcsolatban. 1946 az erősödő gyanakvások éve volt mindkét oldalon. Moszkvában már egyre gyakrabban hangoztatták a fasizmus újjászületésének tételét, amelynek szerintük az a célja, hogy a nagytőke érdekeinek megfelelően kettéosszák a világot. Emellé a tétel mellé csatlakozott még a két tábor közötti élesedő harc koncepciója is. A német kérdést illetően az ellentétek teljes nyíltságukban mutatkoztak meg az 1947. márciusi moszkvai konferencián, majd az ezt követő nyugati lépésekben (segélyprogram Görögországnak és Törökországnak, a Bizó- nia létrehozása az angol és az amerikai megszállási övezetből és a Marshall-terv bejelentése). A Marshall-terv megvitatására Molotov elment Párizsba is, de ott kifejtette, hogy nem lehet elfogadni egy olyan tervet, amely sérti a nemzeti szuverenitást és amely a legyőzött Németországot egyenlő mértékben bírálja el a győztesekkel. A szovjet álláspont szerint előbb azokat a gazdaságokat kell talpraállítani, amelyek Németország áldozatai voltak. A nyúlt amerikai hegemónia megerősítése Nyugat-Európa felett, és a német gazdaság újraélesztésének terve arra késztette a szovjet vezetést, hogy alapjaiban értékelje át a háború utáni erőviszonyokról alkotott koncepcióját. Nyilvánvalóvá vált, hogy az USA olyan politika mellett kötelezte el magát, amely szisztematikusan igyekezett a Szovjetuniót a háborúban kivívott győzelmének eredményeitől megfosztani. Ebben a helyzetben — állapítja meg Devillers - a Kreml kénytelen volt figyelmen kívül hagyni a nyugat-európai országok politikáját objektíve determináló kényszerpályákat. Válaszának stratégiainak kellett lennie, amelynek egyetlen mércéje a hatékonyság. Az új stratégia kimunkálása 1947-ben fejeződött be. A Zsdanov-jelentés három fő tézist tartalmazott: 1. A Hitler-ellenes koalíció két táborra szakadt. Az imperialista tábor alapvetően nem változtatta meg korábbi természetét és így a vele való konfliktus elkerülhetetlen. 2. Nem szabad túlbecsülni az ellenfelet, amelyet éles belső ellentmondások is gyen- gítenek. Nem szabad viszont lehetővé tenni számára, hogy szokásos eszközüket, a háborút megszervezhessék. Be kell rendezkedni a 155
