Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - SZEMLE - Halász György: Változások Japán ázsiai politikájában
gazdagokra” és a „népek közösségének alamizsnábanrészesülő tagjaira”), míg a második világ „egyre inkább semleges haszonélvezővé válik”. Többek között e változások nyomán tartotta szükségesnek Brzezinski a prioritások átértékelését. Megítélése szerint az előző, republikánus párti kormányzatok politikájában elsőbbséget élvezett a nagyhatalmi egyensúly, második helyen következtek csak a legfőbb szövetségesekkel, a nyugat-európai országokkal és Japánnal fenntartott kapcsolatok (amelyekben — éppen ezért — időnként kiéleződött a feszültség), s végül „hihetetlen közömbösség”, illetve „a konfrontációra való hajlam” jellemezte az amerikai politikát a harmadik és negyedik világ irányában. Az új feltételek között viszont — mutat rá a nemzetbiztonsági tanácsadó — három újszerű prioritás adódik az amerikai külpolitika számára. Az első a trilaterális elgondolás, az a teória, hogy az Egyesült Államoknak elsődlegesen barátaira kell támaszkodnia, azokra az iparilag fejlett országokra, amelyekkel értékrendjei azonosak. A második prioritás az Észak—Dél viszony, a trilaterális alapon megerősített nyugati világ és a fejlődő országok együttműködésének „ésszerű” bővítése, a harmadik világ további „radikali- zálódásának” megakadályozása. Az elképzelés szerint a harmadik helyre szorult vissza az enyhülés, a kelet—nyugati párbeszéd, amellyel kapcsolatban — mint Brzezinski kifejtette — „a kormányzat nem akar túlzott reményeket ébreszteni”.2 Noha a trilateralizmus elméletében megfigyelhető bizonyos módosulás (a „természetes” szövetségesek gazdasági, politikai és erkölcsi súlya által segítve a presztízsveszteség, illetve a vietnami trauma és a belpolitikai botránysorozat után, a hazai politikában jelentkező izolacionista törekvések fokozatos leküzdése után az Egyesült Államok ismét erőteljesebben hangsúlyozza a maga globális vezető szerepét és partnereinek alárendeltségét), kétségtelen, hogy a szövetségesek fokozott előtérbe állítása az elmúlt és elkövetkező évek amerikai politikájában állandó elemnek tekinthető. Ezt szögezte le ismételten Brzezinski az amerikai Japán Társaság előtt 1978 áprilisában: „Az ambiciózus célkitűzéseket — mondotta — nem tudjuk egyedül megvalósítani. A siker nagyobb együttműködést követel a legközelebbi szövetségesekkel, és Japán nyilvánvalóan ilyen közeli szövetséges .. . Szoros együttműködésünk különösen fontos Ázsiában. Az Egyesült Államok számára a Japánnal való szövetség növeli stratégiai és politikai befolyásának hatókörét a csendes-óceáni térségben.”3 Nem lehet pontosan elhatárolni, milyen arányban játszott szerepet Japán esetében az amerikai ösztönzés, illetve a politikai szerep növelésére irányuló — a világ fejleményeitől elválaszthatatlan — belső igény. Tény azonban, hogy a nemzetközi gazdasági és politikai feltételek módosulása fokozatosan a második világháború után követett politikai elképzelések felülvizsgálatához vezetett. Ezeket a régi elveket manapság Joshi- da-doktrína néven összegzik, mintegy cáfolni igyekezve azt az eléggé elterjedt nézetet, hogy „Japánt a második világháborút követően külpolitikai elvek nélkül irányították, és az országnak nem volt előretekintő politikája”.4 A efféle bírálatok meglehetősen gyakoriak voltak, és igen jellemző a Ford-alapít- vány révén fél évet Japánban töltött Brzezinski 1972-ben hangoztatott véleménye (amelyből logikailag ugyancsak következik a trilateralizmus). „A japánok valami na81
