Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - Prandler Árpád: A tengerparttal nem rendelkező országok érdekei és az új tengerjogi rendezés
is. A vita arról folyik, hogy meddig terjedjen a talapzat külső határa. A széles, jelentős ásványkincseket tartalmazó talapzattal rendelkező államok (számuk nem több, mint 15—- 20) nagy többsége azt szeretné, hogy a talapzat a geomorfológiailag meglehetősen nehezen meghatározható külső határáig legyen kiterjeszthető, ez egyes esetekben 600—800 tengeri mérföld is lehet. Ezzel szemben a tengerparttal nem rendelkező országok, de mások is, így a földrajzilag hátrányos helyzetben levő parti államok vagy az arab országok a talapzat külső határát legfeljebb 200 mérföldben kívánja megállapítani.12 Ez a vita ahhoz a lényeges kérdéshez vezet el, hogy mi marad meg „az emberiség közös örökségéből”, ha az ásványi kincsekben leggazdagabb talapzat külső határát — az említett, szélsőséges álláspontot valló parti államok nyomására — jóval 200 mérföldön túlra terjesztik ki. 3. A nem^etkö^i övezetben levő tengerfenék kiaknázásának alapelvei és rendszere A 20. század közepéig a tengerek hasznosításának két legfontosabb formája a hajózás és a halászat volt. A második világháború után a tengerparti olaj kitermelés jelentősége ugrásszerűen megnőtt, az elmúlt években pedig elérhető közelségbe került a tengerfenék ásványkincseinek kiaknázása is. Jelenlegi ismereteink szerint az 1980-as évek közepétől megindulhat a mangánt, rezet, nikkelt és kobaltot tartalmazó mangánércrögök iparilag is hasznosítható kitermelése. Bár az első tíz-tizenöt évben a mélytengeri bányászat gazdasági hatásai mind a termelő, mind a fogyasztó országok vonatkozásában viszonylag szerények lesznek,13 az ezredforduló után az várható, hogy a fejlett tőkés országok, elsősorban az Egyesült Államok, az említett ércekből önellátókká válnak, sőt, maguk is exportálni tudnak.14 A mélytengeri bányászat jövője még nagyon bizonytalan, különösen az alkalmazandó technológia és a gazdasági hatások vonatkozásában. Nyilvánvalóvá vált, hogy olyan jogi szabályozásra van szükség, amellyel elejét lehet venni az egyoldalú lépéseknek, egy második „aranylázhoz” hasonlítható, konfliktusoktól terhes anarchiának. Az ENSZ Közgyűlése ezért már 1970-ben határozatot fogadott el a tengerfenék és az óceán altalaja felhasználásának alapelveiről.15 Az első alapelv kimondja, hogy a tengerfenék és annak természeti erőforrásai az emberiség közös öröksége. Sem állam, sem természetes vagy jogi személy nem szerezhet vagy gyakorolhat jogokat az említett erőforrások felett — az alapelveknek megfelelően létesített nemzetközi rendszer által meghatározott mértékén túl. Az alapelvek megerősítik az óceán és a tengerfenék kizárólag békés célokra való fel- használásának elvét. A határozat rendelkezik továbbá a békés célú tudományos kutatások és a tengeri környezetvédelem legfontosabb szabályairól. Az alapelvek elfogadásától azonban hosszú, rögös és ellentmondásoktól terhes út vezet a kölcsönösen elfogadható, részletes szabályozást tartalmazó egyezmény kidolgozásáig. Kétségtelen, hogy ez az a kérdés, amely mindeddig a legtöbb nehézséget okozta a tengerjogi konferencia munkájában. Ennek a tanulmánynak nem feladata, hogy az önmagában is hatalmas kérdéskört akár vázlatosan elemezze. Célomnak megfelelően csak azokat a követelményeket összegezem, amelyeket ki kell elégíteni ahhoz, hogy az 7
