Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - Valki László: Van-e szankciója a nemzetközi jognak?
rítő tevékenységének a része. „A deliktummal szemben alkalmazott kényszeraktus a nemzetközi jogközösség reakciójaként értelmezhető” — állapítja meg.16 A nemzetközi élet realitásai azonban nem támasztják alá ezt a megállapítást. Aszerint ugyanis, hogy melyik állam követi el a jogsértést, a nemzetközi „jogközösségben” eléggé megoszlanak a vélemények. Az államok rendkívül differenciált közössége rendkívül ritkán értékel az egész közösség elleni jogsértésként egy adott magatartást, s az ellene individuálisan alkalmazott szankciókat korántsem helyesli egyöntetűen. (A kevés számú kivétel között említendő a Dél-afrikai Köztársaság és Rhodesia fajüldöző politikájának általános elítélése.) A nemzetközi jogi szankciórendszer másik bizonytalansági tényezője az önsegély alkalmazásának valószínűségével függ össze. Weber a (belső) jogrend egyik lényeges vonását abban látja, hogy létét „külsőleg biztosítja az a valószínűség, hogy az embereknek e célra létrehozott külön testületé fizikai vagy pszichikai kényszert alkalmaz a rend betartásának kikényszerítésére, illetve az engedetlenség megtorlására.17 És nem is akármilyen valószínűség: „Nyilvánvaló — írja egy más összefüggésben —, hogy valamely rend érvényességének biztosításában az egyes esetekben gyakorlatilag a legkülönfélébb motívumok játszhatnak közre, de szavatolt jogról csak akkor beszélhetünk, amikor valószínű, hogy adott esetben kényszer, jogi kényszer lép fel magáért a kényszerért”. Ilyenkor tehát „az e célra létrehozott embercsoport feltehetően akkor is közbelép, amikor csak a normát szegték meg, tehát merőben formális okból is”.18 Nos, aligha szorul bizonyításra, hogy a nemzetközi jogból nemcsak az önmagában a kényszerért, illetve jogsértésért való fellépés motívuma hiányzik, hanem a kényszer alkalmazásának valószínűsége is. Ahhoz ugyanis, hogy a nemzetközi jogrendben valószínűségről lehessen beszélni, az volna szükséges, hogy minden jogaiban sértett államnak egyformán lehetősége legyen a kényszer alkalmazására és egyben érdeke is fűződjék ahhoz. A nemzetközi kapcsolatokban azonban többnyire csak azok az államok nyúlnak az önsegély eszközéhez, amelyeknek nem kell számítaniuk még súlyosabb ellenlépésekre, s a kényszertől valóban a jogszerű állapot helyreállítását várhatják. Nyilvánvaló, hogy a nemzetközi közösség rendkívül differenciált összetétele, az egyes bilaterális erőviszonyok igen különböző volta ezt nem mindig teszi lehetővé. Vannak olyan államok, amelyek egyes államokkal szemben megengedhetik maguknak a kényszer alkalmazását, míg más államokkal szemben nem, s megfordítva, amelyeknek jogsértés esetén bizonyos államok részéről tartaniuk kell a kényszer alkalmazásától, más államok részéről viszont nem. Korunk vezető hatalmainak kiegyensúlyozott erőviszonyai mindenesetre kizárják az olyan helyzet kialakulásának lehetőségét, amelyben valamely állam tartósan és bárkivel szemben figyelmen kívül hagyhatná nemzetközi jogi kötelezettségeit. Mindez természetesen az érdekek vonatkozásában is érvényes. A jogaiban sértett államnak nem mindig fűződhet érdeke ahhoz, hogy partnerével szemben ténylegesen éljen is az önsegély jogával. Inkább eltekint ettől, mert tudja, hogy a köztük levő kapcsolat megromlása kedvezőtlenebb következményekkel járhat számára, mint egy kisebb jogsértés megtorlása. Ez a tényező is csökkenti a kényszer alkalmazásának valószínűségét, s nagyban hozzájárul a nemzetközi jogi szankció bizonytalan voltához. 62
