Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - Valki László: Van-e szankciója a nemzetközi jognak?
helyeselné válik. Az új döntéshez a dolog természetéből következően többnyire nem kell megszerezni azoknak a támogatását, akik a politikai rendszerváltozás következtében háttérbe szorultak, mint ahogy általában nem kell megszerezni az ellentétes érdekű osztályok, rétegek és csoportok beleegyezését sem. A nemzetközi jogban viszont minden partner egyetértése szükséges a módosításhoz vagy hatályon kívül helyezéshez, ami roppant nehezen érhető el, vagy lehetetlen, ha egyesek érdekeltsége a normák érvényesítésében változatlan. A nemzetközi jog egyik elve, a clausula rebus sic stantibus a szerződéskötés idején fennálló körülmények alapvető megváltozása esetén csak sovány lehetőséget ad a norma egyoldalú megszüntetésére. Felhatalmazza ugyan az érintett államot az egyoldalú felmondásra, de éppen egyoldalúságánál fogva nem oldja meg a nemzetközi jogszabály módosításának vagy megszüntetésének problémáját. Ha ugyanis a partnerek szerint a szerződéskötéskori körülmények nem vagy nem alapvető módon változtak meg (s rendszerint ez lesz a véleményük, ha már a módosításba vagy megszüntetésbe sem voltak hajlandók belemenni), akkor a felmondást éppoly jogellenes lépésnek fogják találni, mint az egyszerű szerződésszegést. Az így keletkezett, jogilag vitatható helyzetek felszámolására —• mint erre még bővebben kitérek — nincs igazán működőképes nemzetközi fórum, és ilyet nem is lehet létrehozni. A helyzet tehát az, hogy míg az államon belüli társadalmi, gazdasági, politikai viszonyokban bekövetkezett változásokat a belső jog többé-kevésbé gyorsan és érzékenyen tudja követni, s ilyenformán képes bármilyen új helyzet legalizálására, addig ugyanezeknek a változásoknak nemzetközi konzekvenciáival szemben a nemzetközi jogi norma- rendszer sokszor merevnek bizonyul, és alkalmatlan azok legalizálására. Mégpedig attól függetlenül, hogy a szóban forgó változások a történelmi haladás vagy reakció irányába mutatnak. Mindez természetesen befolyásolhatja a nemzetközi jogi szankció alkalmazhatóságáról alkotott képünket. Ha ugyanis a jogsértések egy része azért következik be, mert az egyes államokon belül végbement változások következtében megszűnik a nemzetközi jogi norma létrehozása idején fennállt konszenzus, felmerül a kérdés: célszerű és főleg lehetséges-e ilyenkor valamiféle jogi szankció alkalmazása? Különösen élesen vetődik fel ez a kérdés akkor, amikor a változások progresszív társadalmi folyamatokkal függnek össze. Aligha lenne helyes elvárni a nemzetközi jogtól, hogy szankcionáljon a történelem által hatályon kívül helyezett normákat. Hogyan ítéljük meg a többi normasértést? Azokat, amelyeknél nem lehet a társadalmi, gazdasági, politikai változásokra vagy a nemzetközi jog merev voltára hárítani a felelősséget? Vagy azokat, amelyeknél a norma (pl. az erőszak tilalma vagy a beavatkozás tilalma) betartásához a nemzetközi közösségnek különös érdekei fűződnek. Vajon az ilyen normák szankcionálásának sincs alapja? Elvileg talán van, sokak szerint azonban a nemzetközi jog „fő problémája” az, hogy jelenleg nincs olyan „központi erőszakszervezet”, amely képes lenne a jogszerű magatartás „kikényszerítésére”. Valójában ez csak akkor lenne a nemzetközi jog fő problémája, ha egyáltalán lehetséges volna valamiféle központi erőszakszervezet megteremtése. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy ilyen lehetőség voltaképpen 56
