Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 3. szám - Szerb István: Kinai kisebbségek a délkelet-ázsiai országokban
tóttá, és speciálisan ezzel a kérdéssel foglalkozó konzulátusok hálózatát hozta létre Dél- kelet-Ázsiában. Meghirdette azt az elvet, mely szerint minden kínai származású személy a Kínai Köztársaság állampolgára, függetlenül attól, rendelkezik-e bármilyen más nemzeti státussal. Nyilvánvaló, hogy ez az elv két vonatkozásban is rontott a kínai kisebbségek helyzetén. Mindenekelőtt elvesztették a gyarmati hatóságoktól korábban kapott „privilegizált” helyzetet — mint „összekötők” —, hiszen a Kuomintang e lépésével végeremény- ben megkérdőjelezte a gyarmati hatóságok „törvényes” jogait is a kínai származásúak fölött. Másrészről, bár ez a következmény valamivel lassabban bontakozott ki, de később lényegesebbé vált, az éleződő helyi nacionalizmusok érvet kaptak ahhoz a korábban is lappangó vádhoz, hogy Kína „államot akar teremteni az államban”. Látnunk kell természetesen, hogy a Kínai Köztársaság, deklarációitól függetlenül, nem volt elég erős ahhoz, hogy a gyarmati hatóságokkal szemben megkísérelje akaratát erőszakos úton érvényesíteni. Az igazi hatás — negatív értelemben — a térség országai lakosságának soraiban, a helyi politikai mozgalmakban jelentkezett. A tudatos polarizálódás kora: a KKP és a Kuomintang harca a hatalomért, az érintett kínai kisebbségek viszonya e harchoz, valamint az adott állam forradalmi mozgalmaihoz A Kínai Kommunista Párt megalakulása (1921)a Délkelet-Ázsiában élő kínai kisebbségek számára is sorsfordulót jelentett. Ezzel a dátummal az ő számukra is lezárult egy újabb szakasz abban a hosszú történelmi vívódásban, melynek során a kínai múlt eszmei értékeihez kizárólagos módon ragaszkodó és csak a nyugati technika eszközeit átvenni kívánó reformer nemzedék helyét a polgári forradalom hívei, majd őket követve azok foglalták el, akik a társadalom szocialista elvek szerinti újjászervezésének igényét tűzték zászlajukra. A nyugati polgári demokráciákkal évtizedek óta kapcsolatban levő külföldi kínai közösségekben nem maradt hatástalan ez a fejlemény: választ kellett adni arra a kérdésre, a polgári vagy a szocialista forradalom útjának híveivé szegődjenek-e. A válaszadásban természetes módon kapott szerepet az osztályérdek; s minthogy különleges helyzetben levő, sajátos körülmények között élő nemzeti kisebbségekről van szó, a válaszadást természetes módon nehezítette a két oldalról is jelentkező nacionalizmus. A kínai kisebbségek magatartását két szempontból látszik célszerűnek vizsgálni: a kínai polgárháborúhoz, valamint az adott délkelet-ázsiai ország radikális-forradalmi erőihez való viszonya alapján. Látszólagos ellentmondásba ütközünk. Ismereteink szerint nincs számottevő adat arra, hogy a polgárháború kérdésében a kínai közösségek jelentősebb része huzamos időn keresztül, nyilvánosan a KKP mellett foglalt volna állást. Aligha kérdéses, hogy ennek oka főként az adott országok gyarmati hatóságainak könyörtelen diktatúrájában, valamint abban keresendő, hogy a kínai kisebbség belső fogyasztását szolgáló tömegtájé37
