Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Feld, J. W.: A nyugat- európai szocialista pártok külpolitikája
lizmus felé tartó Európa” jelszavát. E jelszó motivációja egyfelől az volt, hogy a szocializmus kísérlete Franciaországban kudarcot vallhat az ellenséges kapitalista környezet miatt, és ezért egész Nyugat-Európát a lehető legnagyobb mértékben a szocialista fejlődés felé kell közelíteni. A francia szocialisták módszerként az európai szocialista pártok közötti kapcsolatok fejlesztését, a stratégiák összehangolását és a szolidaritás erősítését jelölték meg. Méghozzá oly módon, hogy a francia kísérlet ne fulladjon bele a hagyományos szociáldemokráciába sem. A sajátos vonalat az „euroszocializmus” égisze alatt látták megvalósíthatónak, és ennek realizálására több kezdeményezést is tettek. Érdeklődésük 1975-től fordult a mediterrán térség felé. Úgy ítélték meg, hogy ebben a térségben a szocialista pártoknak hasonló problémákkal kell szembenézniük: erős a kommunista párt, az ideológiai kérdések nagy hangsúlyt kapnak, fellelhetők kulturális azonosságok is. 1975 májusában Mitterrand a portugál eseményeket értékelve Latche- ba hívta össze a dél-európai szocialista vezetőket, és olyan tárgyalási tematikát javasolt, amelynek centrumában az észak-európai országok szociáldemokráciájától eltérő szocialista vonal kidolgozása állt. 1976 januárjában pedig Párizsban rendezték meg a dél-európai szocialista pártok konferenciáját, amelyen belga, spanyol, francia, olasz és portugál meghívottak vettek részt. A konferencia nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a szerző szerint azért, mert nincs „tényleges ideológiai és politikai hasadás az észak- és dél-európai szocialista pártok között”. Az „euroszocializmus” fejlesztése érdekében tett második kezdeményezésre a Szocialista Internacionálén belül került sor, ahol az utóbbi években a franciák fokozták aktivitásukat. Külön említést érdemel a PSF és a nyugatnémet SPD kapcsolata. A két párt között többféle szinten is gyakori az érintkezés. Az utóbbi években a tárgyalások főként a tervezést, az államosítások, az önigazgatás és a gazdasági reformok kérdését érintették. Ami az EGK-hoz való viszonyt illeti, Huntzinger három dátumot jelöl meg, amikor szerinte a PSF álláspontjában új elemek jelentkeztek. A párt alakuló kongresszusa (1971) után dolgozták ki a szocialista kormányprogramot és írták alá 1972-ben a kommunistákkal a közös kormányprogramot. Ezekben a dokumentumokban a PSF nem folytatja az SFIO-nak az integrációt fenntartás nélkül támogató, hagyományos vonalát. Az újdonság „a szocializmus felé haladó Európa” támogatása. Lényegében ez a Mitterrand által javasolt formula kapott többséget 1973-ban, a párt bagnolet-i kongresszusán is. Az Európa Parlament közvetlen választásával kapcsolatos vitában a francia szocialisták táborán belül ismét kiújultak a nézeteltérések, és végül a párt 1976. február 1-i vezetőségi ülésén a közvetlen, általános választások javaslata kapott többséget. Nem a jobboldal győzelméről volt szó a párton belül, mutat rá Huntzinger, hiszen ugyanebben az évben a belga Tin- demans jelentését az EGK jövőjéről a PSF határozottan visszautasította. Elítélte, hogy a jelentés azokat a tendenciákat tartotta kedvezőnek, amelyek eddig a legnegatívabb következményekkel jártak a dolgozókra nézve. Az EGK és intézményei a PSF számára csak akkor elfogadhatók, ha nem zárják ki a szocializmus felé való haladás lehetőségét. Olaszország. Fulvio Attina, a firenzei egyetem politikatudományi tanszékének tanára a sokszínű olasz politikai spektrumból az Olasz Szocialista Párt (PSI) és az Olasz Szociáldemokrata Párt (PSDI) külpolitikai törekvéseit foglalta össze 1948-tól napjainkig. Bemutatja, hogy a két szocialista frakció gyökeresen eltérően értékelte az 1950-es évek nemzetközi fejlődését. A PSDI-t atlantista magatartása 1959-ig képes volt kormányon is tartani. Hét év szünet után, miközben a két frakció Egységes Szocialista Párt néven egyesült, 1966-ban újra kormányra kerültek, és külpolitikájuk előterében az európai kérdések, az enyhülés és a szovjet—amerikai viszony kérdése állt. Nenni 1968 végétől a nyugat-európai országok politikai kohéziójának erősítésében látta az enyhülés előrehaladásának útját, és külügyminiszterként ő írta alá 1969- ben az atomcsendegyezményt is. Az enyhülés folyamatának erősödését az 1970-es évek elején az olasz szocialisták elégedetten fogadták, jóllehet ekkor már ismét ellenzékben voltak, és ismét kiújultak belső vitáik. Kormányzati felelősség híján pedig, foglalja össze Attina, az álta156
