Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)

1979 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Feld, J. W.: A nyugat- európai szocialista pártok külpolitikája

szág Norvégia); 2) a parlamenti váltógazdaság rendszerében az alternatív politikai erő szerepét játsszák (Anglia,Ausztria, NSZK); 3) a kormánykoalíció tagjaként vesznek részt a hatalomban (Belgium, Hollandia, Dánia és korábban Olaszország); 4) ellenzékben vannak a kommunistákkal együtt (Franciaország).

Maga Feld is jelzi, hogy a nyugat-európai szocialista pártok nem alkotnak homogén csoportot és az egyes pártok ideológiai beállítottsága, politikai célkitűzései és stratégiája különbözik. Mégis érdemesnek tartja külpolitikai platformjuk átfogó vizsgálatát, mert, mint írja, ezek a pártok jelentős politikai erőt képviselnek: több mint ötmillió párttag, több mint ötvenmillió választó áll mögöttük, és ezek a pártok kormányozzák, illetve erőteljesen befolyásolják a nyugateurópai országok jelentős részét.

Formálisan a közös mozzanat kereshető lenne az euroszocializmus fogalmában és a Közös Piac szocialista pártjai által 1974-ben felállított közös szervezet (Confederation of Social Democratic Parties of European Community) keretében. Ám ennek a szervezetnek eddigi összejövetelei azt bizonyították, hogy a közös platform — a jövedelmi különbségek csökkenése, az osztálykorlátok redukálása, a gazdaságnak a „nép” által való irányítása és ellenőrzése stb. — meglehetősen homályos.

Mivel a szerkesztő-szerző Feld végső soron ,,a legkisebb külpolitikai közös nevezőt” keresi a nyugat-európai szocialista pártok között, természetes, hogy figyelme először a filozófiaiideológiai kérdésekre irányul, és csak azt követően a gyakorlati-politikai orientációkra. A kérdésfeltevés belső logikája így kényszerítette be a kötetbe — igaz, csak a végére — George Windellnek, a New Orleans-i egyetem professzorának tanulmányát (A szocializmus és Nyugat- Európa: a múlt), amely mind témájában, mind vizsgálati módszerében elüt a többi, az országokat külön-külön vizsgáló tanulmánytól. Winded a Feld által fölvetett kérdések teoretikus vizsgálata során megállapítja: a fejlett ipari országokban a munkásosztály régen elveszítette forradalmi potenciálját és inkább a meglevő rend alapstruktúrája védelmi tartalékának nevezhető. Törekvései a demokratikus ellenőrzésre irányulnak. Hosszú fejlődés után a „demokratikus szocialisták” a politikai establishment részévé váltak minden nyugat-európai országban, és az utóbbi évtized hasonló irányú fejlődést jelez a fejlett ipari országok kommunista pártjain belül is. A szociáldemokrata pártok társadalmi törekvései mindinkább azon értékek megóvására irányulnak, amelyek alapjáról a marxi célkitűzéseket demokratikus, nem forradalmi úton és nem utolsósorban a kommunista vezetés alatt álló országoktól eltérő irányban kívánják megvalósítani. A „kommunizmus” szerintük az elmaradott területek gyors fejlesztésének módszerévé transzformálódott (Szovjetunió, Kína, Vietnam, Kuba), és így alkalmatlan a fejlett ipari társadalmak problémáinak megoldására.

Feld pragmatikusan nem bonyolódik bele a fenti, vitatható elméleti következtetések vizsgálatába vagy „illusztrálásába”, szerkesztési elve az egyes nyugat-európai szocialista pártok gyakorlatának konkrét bemutatása. Az esettanulmányok szerzőitől a szocialista pártok külpolitikai koncepcióinak felvázolását kérte, és azt, hogy szenteljenek különleges figyelmet az európai kérdéseknek.

Anglia. John Roper (a Labour Party Európa-bizottságának elnöke) a Munkáspárt és az angol külpolitika kapcsolatát tekinti át. Úgy látja, hogy a Munkáspárt általános világképe és a világpolitika kérdéseihez való viszonya sem a fabiánus vonalból, sem pedig a szakszervezeti mozgalomból nem magyarázható, hanem inkább a párt liberális és szélsőbaloldali-neomarxista szárnyának attitűdjéből. E szárny erős utópista hajlamának ellensúlyozása magyarázza, hogy a párt választási győzelmei után (1964, 1974) a külügyi és hadügyi tárcát a párt közép-, illetve jobbszárnyához tartozó politikusok kapták. A munkáspárt évi, országos kongresszusain, ahol a szakszervezetek dominanciája érvényesül, gyakran ütközik a munkáspárti kormány és a párt többségének elképzelése. Ez volt a helyzet pl. 1976-ban, amikor elfogadták a Labour Programot. A vita során a párt főtitkára, Ron Hayword nyíltan kimondta, hogy a párt végrehajtó bizottsága és a kormány nézeteltéréseit nem sikerült áthidalni.

152